Emlékek a Barozdáról

Az alábbi írások 2001-ben, a Barozda 25 éves évfordulója alkalmából készültek.

Ádám Gyula ((grafikus, fotóművész, csíkszeredai őstáncházas))

A Barozdát Marosvásárhelyen láttam először egy Móricz Zsigmond emlékünnepségen, amit a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerveztek. Én Marosvásárhelyen jártam művészeti középiskolába. Számomra, aki kisgyermek koromban a csíki népi kultúra eredeti környezetében nőttem fel, az volt az első döbbenet, hogy egy csíkszeredai zenekar széki és mezőségi muzsikát játszik. Ez a kérdés bennem maradt miután hazakerültem és kezdtem fotózni Moldvában és Gyimesben. A véleményem az volt, hogy igenis itt Csíkban még él a népi kultúra, nem törte meg valamiféle polgárosodás, ahogy azt állították. Szorosabb kapcsolatba kerültem velük, és mondhatom azt, hogy rávettem, jöjjenek el velem gyűjteni. Bokor Imre gyimesi születésű volt, tehát ő hazament, egy kicsit kötelességének téve eleget. Szórakozás és tudományos munka volt egyben. Hamar rácáfoltak arra a Magyarországról induló álláspontra, hogy a polgárosodott Székelyföldön már nincs mit gyűjteni. Végül is ezt a munkát a Barozda végezte el.

Mi négyen, fiatal táncosok bemutattuk azokat a táncokat, amihez a zenét ők játszották. Nagy érdemüknek tartom azt is, hogy fontosnak tartották minden fesztiválra elmenni. Ott voltak a Megéneklünk Románia rendezvényein, a Tavasz a Hargitán fesztiválon, május1-én, augusztus 23-án és mindenikről, egészen a távozásukig ők, majd együtt – mert aztán megjelentünk mi táncosok – elhoztuk a fő díjakat. Ahogy emlékszem, a kultúra akkori „elvtársai” ezt nem nézték jó szemmel. Kilógtunk a sorból, hiszen négyen táncoltunk, pl. azon a színpadon, ahol száz táncos lépett fel egyszerre a tömegkultúra színeiben. A végén, azt hiszem ’88-ban már egyik ismert „kultúrelvtárs” ujjal mutatott ránk, hogy „azok a csizmanadrágosok” (mi voltunk a táncosok) nem léphetnek színpadra. Simó Jóska kiállt mellettünk és azt mondta, hogy nélkülünk ők sem állnak színpadra. Ennek szemtanúja voltam. Nos, nem engedték, mert nem fogadták el „hivatalos” előadásformának. Az élet furcsasága, hogy most annak az intézménynek vagyok munkatársa, amelyik akkor kimondta a tiltást! Szóval a váltást nem tudták elfogadni. De szerintem nemcsak ez zavarta, hanem az is, hogy azt látták, hogy ez egy más felfogást jelentett; számunkra a néptánc, a népi muzsika, életmód kérdése volt. Amikor ezt mondom, akkor komolyan gondolom ezt, semmi politikai ízt nem kevertünk bele, egyáltalán nem fűztük valamiféle elmélethez. Szerettük a bukovinai népzenét is, szívesen hallgattuk a románt is, ha szép eredetijében hangzott. Nekünk jól esett, hogy „azt” a ruhát, „azt” a csizmát felvehettük, amiről azt mondták, hogy „rongyos”. Ha az „elvtársak” előtt táncoltunk, akkor az nem tetszelgés volt, hanem az igazi kultúra, a mi kultúránk megmutatása, semmi több. Tulajdonképpen mindenkinek bemutattuk, aki megnézte. Amikor a fő „kultúrelvtárs”, akiről azt sem tudtam, hogy kicsoda, azt mondta, hogy nem léphetünk fel, mert ez „provokáció” nem is értettem, hogy miről beszél. Ezt csak utólag tudatosítottam.

Bakó László ((Magyarországra telepedett, egykor csíkszeredai könyvtáros))

25 év távlatából és közel 1000 km távolságra Csíkszeredától gondolkodtunk, hogy tulajdonképpen mi hatott ránk otthon, ami azután is, az „új” hazában is meghatározó volt magatartásunkra, felfogásunkra, mi adta az erőt ahhoz, hogy elviselhető legyen az a körülmény, amit magunk választottunk. Ahogy felemlegettük meghatározó élményeink sokaságát, egyre gyakrabban jutottunk el arra a következtetésre, hogy maradandó élmény volt az a pezsgő kulturális élet, ami a 70–80-as évek Csíkszeredáját jellemezte. Felejthetetlen élményt nyújtottak az író–olvasó találkozók, könyvbemutatók, amelyeknek egyrészt szervezői, másrészt résztvevői voltunk, s amelyek zsúfolásig megtelt művelődési házakban zajlottak. Az irodalom nem sajátította ki az elsőbbséget, felsorakoztak mögéje a nagyszerű kiállítások, a zenei rendezvények. Igaz, hogy minden kötelezően, a Megéneklünk, Románia rendezvénysorozat jegyében zajlott, de ez nem volt akadálya annak, hogy mindegyik rendezvény a maga sajátosságaival jelenjen meg.

Időrendiséget felállítva, elsőként a Barozda együttes megalakulását tartjuk számon. Egyik napról a másikra alakult meg, csupa másvidékről Csíkba került zenészekből. Ez az együttes meghatározó volt a város kulturális életében. Tartottak önálló műsorokat, de zenéltek kiállítás megnyitókon is, pl. a nagyhírű Benczédi Sándor szobrászművész kiállításának megnyitóján, a Mikó-várban. Úgy szólt a muzsikájuk és Györfi Erzsike hangja, hogy megállt a lélegzet. Tartottak táncházat, amelynek igazi mozgalma a Kaláka összejövetel volt, műsorait figyelemmel követtük a tévéadásokban. Panek Kati és Könczei Árpi nevét is akkor tanultuk meg. De sorolhatnám tovább Kelemen Laci, Kostyák Alpár, Toró Lajos nevét, akik meghatározói voltak és azok ma is a hagyományos népzenélésnek. Tartottak gyermek táncházat is az egyik iskolában, ahol mi is ott voltunk mindig (amíg csak tartott), az akkor 3–4 éves leányunkkal. Úgy táncolták a kis pöttöm gyermekek a széki négyest, mintha régóta azt táncolnák. Lehet, hogy ezt a zene tette?

A Barozda együttesnek szerencsére jelent meg hanglemeze is, így módunkban áll nosztalgiából föl-föl tenni, meghallgatni őket. Az Ördögszekér lemeze, a Bodzafa lemeze szintén ezek között szerepel. A hagyományos népzenélés mellett valamennyien gyűjtöttek, gyűjtésükről írtak, előadásokat tartottak. A Barozda tagjainak nevéhez fűződik a Régizene Fesztivál megszervezése is. Hangulatában, külsőségében a középkort jelenítették meg a mindig népes érdeklődők előtt.

S tartott mindez néhány évig. Majd az akkori rendszer szorításában el-elmaradt egy-egy program, egyre ritkábban és szomorúbban szóltak a hangszerek. A sors szétdobálta a zenészeket és a közönségét egyaránt. Bokor Imre és Simó Jóska Svédországba, Erzsike Németországba került, Pávai Magyarországon él, hozzánk hasonlóan. Sokáig nem hallottunk egymásról, aztán egyszer, 1989-ben megtörtént a csoda. Jászberényben. Itt, a Táncház és Zenésztáborban találkoztunk a svédországi csíkiakkal, és természetesen sok-sok ismerőssel, akik – valószínűleg – a zene szeretetén túl azért mentek el Jászberénybe, hogy találkozzanak otthonról érkezett ismerőseikkel. Sikerült is, egy nagyobb társaság jött össze a tábor udvarán, ahol eleinte csak beszélgettünk, dalolgattunk, majd előkerültek a hangszerek, s amint ezt Molnár H. Lajos is megírta könyvének Nehezen megszólaló hegedűink című fejezetében:

„Olyan muzsika szólt vagy két órán keresztül az együttes székháza előtti teraszon, hogy a tábor területén addig itt-ott felcsendülő zene cincogássá minősült vissza. Imrénknek úgy szólt a hegedű a kezében, mintha az nem egy tárgy, hanem lényének szerves része volna, s a vele együtt muzsikáló társak lelke is belefolyt a szomorú és a vígságban is kesernyés dallamokba”.

A jászberényi találkozás szomorú búcsúzkodással ért véget, abban a reményben, hogy lesz ereje még a szétszóródott zenészeknek egyszer „összeállni” muzsikálni, hagyományait feleleveníteni. Most csupán az a kérdés, hogy Csíkban, Magyarországon vagy éppen Svédországban találkoznak-e. Utazásomat az emlékek szárnyán én is befejezem, hallgatom a szépen szóló gyimesi zenét és a táj virágos, meredek oldalaira gondolva teszem le kezemből a tollat.

Csortán Márton ((zenetanár, dramaturg, Kolozsvár))

Az elmúlt hét végén egy közismert kalotaszegi kis falu szüreti bálján jártunk; fiatal (nagyon urbánus) leányismerősöm csalódását nem is próbáltam csitítani. Volt szép népviselet, sok magyarországi farmeres fiatal, pár „hazatántorgó”, őszülő szülő gyermekestől, szomszédbeli románok meg cigányok stb. Volt magyar nóta meg új stílusú csárdás, keringő és lambada, de a „csúcs” a manele szóval illetett regáti-balkáni-bukaresti cigány – amúgy nagyon izgató, de éppoly lehangoló igénytelenség-zene. Állítólag a közönség ezt kérte. Meg is adatott nekik. Hisz a híres bánffyhunyadi, bogártelki cigányzenészek mai unokái ezt is tudják és ráadásul „stílusosan”. Így a betonpadlón, a vacsoramaradékok felmosása utáni vizes foltokon, a diszkós félhomályban gyorsan vissza tudtak süllyedni balkáni-romániai mocsarunkba, ráadásul nagy-nagy lelkesedéssel; hisz nem tudom, miért, de úgy érezték, ez valamiért az övék is.

Lányismerősömnek csak annyit tudtam mondani, hogy ez egy folyamat. Tehát valahonnan valahová valami minket is sodor. Talán nem annyira törvényszerűen, hisz törvények már nincsenek, mint inkább sorsszerűen.

De voltak (vannak?) azért más folyamatok is. A minap egy telefonhívásból megtudom, hogy a Barozda együttes huszonöt éves. Ha jól olvasunk az időben, azért annál jóval több, meg aztán sehány éves, mert nincs is, de bármikor (!) újra lehetne egyhetüs. Miért több mint huszonöt? Most megint valamit bizonyítani kell.

 Pávai Istvánnal ’70-ben a brassói tanárképzőben kezdtünk egy folyamatot: lett egy nagyon jó önképzőkör a Brassói Lapok szerkesztőségében, magyar diák-színjátszócsoport; végigjártuk a Brassó környéki magyar falvakat, volt virágének, furulyás-gitáros Kájoni-táncmuzsika, Balassi-vers, aztán kutakodó szekus érdeklődés…

Egy év múlva Kolozsváron folytattuk. Különös társaság jött össze a zeneakadémia magyar tagozatán. Faltuk az énekelnivalót. Táskáinkban ott voltak a Bach-korálok, a Lassus-motetták, a Kodály-biciniumok, majd a Kodály–Vargyas és egy „hívő” kolléganőnk révén a Biblia. Ezeket cipeltük naphosszat, s úton-útfélen énekeltünk.

A másik közös tulajdonság a tanáraink tudásához, szellemiségéhez, erkölcséhez (!) való felemelkedés megpróbálása, s az abból születő bizalom. A bizalomból lett Szenik Ilona tanárnő vezetésével a kalotaszegi (l974), majd a sóvidéki (1975) csoportos többhetes népzenegyűjtés és ennek köszönhető a Szárazvám völgyének felfedezése is. Horváth István költő, Magyarózd hagyományainak megörökítője hívta fel a figyelmemet erre a fehér foltra, ahonnan gyűjtéseinkkel egy új népzenei világot tárhattunk föl.

Közben énekelgettünk tovább együtt. Valamelyik házibulin Pávai szólamokra lebontott széki lassút adott a kezünkbe a széki vonósbanda partitúra-lejegyzéseiből átírva. A hegedűszólamot a lányok, három fiú a brácsát, én meg a basszust „húztuk”. Innen már csak néhány lépés hiányzott a hagyományos hangszeres zene megszólaltasához. Ez hál’ Istennek megtörtént Csíkszeredában, 1976-ban.

És innen kezdődik az Új Történet. A Barozda együttes befejezett vagy befejezetlen története.

Kolozsvár, 2001. október 15.

Gergely András ((csíkszeredai tanár, az egykori Szakszervezeti Tanács Kulturális Osztályának a vezetője))

Az 1970-ben alakult „Hargita” együttes a szakszervezetekhez tartozott. Létrehozása annak volt köszönhető, hogy azokban a megyékben, ahol nem volt hivatásos együttes, ott ily módon pótolták. Másfelől volt egy olyan szándék is, hogy megpezsdítsék a folklór színpadra vitelét, és úgymond a „tömegnek” szórakozást nyújtsanak. Nos, a Hargita együttes eléggé ismert volt Erdély-szerte szakkörökben, ráfigyeltek az együttesre, és így kerültünk kapcsolatba a Barozdával is. Ők azt a kultúrkört képviselték már egyetemistaként, amit Kallós Zoltán neve fémjelez, felismerték a népi kultúra értékét és kialakult egy népi mozgalom, úgy mondanám a Kallós–Budapest–Kolozsvár tengelyen. A „tiszta forrás” mozgalom egy kicsit harc is volt a folklór színpadra vitelében jelentkező giccses és csak sikerért színre vitt műsorszámok ellen. A Barozda tagjai viszont nem vitapartnereink voltak ebből a szempontból, közel álltak hozzánk, hiszen mind olyan helyen dolgoztak, hogy inkább együttműködni kellett, mint harcolni (Népi Alkotások Háza, Ifjúsági Klub). Amire én emlékszem, a berobbanásuk egy székelyke­resztúri anyag színpadra vitele volt, Fiátfalvi halastóban címen. Ők az autentikus előadásmódot képviselték. A közönség szerette, és szerintem jelentős alakító hatásuk volt a zenekarokra és együttesekre is. Tény, hogy volt egy ellenszenv – helyesebb talán ha összeférhetetlenségről beszélek, mert a színpadi művészet kereste az előadásmódokat és a népi kultúrától idegen eszközökhöz is nyúlt. Nos, a Barozda ennek az ellentéte volt. A fiatalok különösen ráéreztek erre, gondolom azért is, mert a hetvenes évekre felgyűlt az emberekben a sok hazugság, őszinteségre vágytak és tulajdonképpen erre az igényre válaszolt a Barozda. Azért nem mulasztom el megjegyezni, hogy már a régi Művelődési Házban, megszerveztük a Tiszta forrásból fesztivált, ahol csak eredeti adatközlők jelentkeztek. Volt tehát egy kedvező közhangulat akkor, amikor a Barozda megalakult.

Személy szerint én egyetértettem velük, támogattam azt az irányt, amit ők képviseltek. Persze sokan nem vették jó néven az újat, amit hoztak, nehéz volt megváltoztatni a szemléletet. Én elmondhatom, hogy jó hatással voltak a Hargita együttesre és egy idő után létrehoztunk közös műsorokat is, annak ellenére, hogy nehéz volt átállni egy bizonyos műsorpolitikáról valami új formára.

A szétszóródásnak volt egy határozott előzménye: 1982-ben meghirdették tételesen is, megfogalmaztak egy kemény ideológiai vonalat a „szocialista kultúra homogenizálásának” és az „új ember formálásának” alárendelve. Ennek a programnak az alapján fogalmazták meg a Szocialista etika és méltányosság alapelvei nevű kódexet. A homogenizálódás röviden és tömören azt jelentette, hogy „egy falu, egy nóta”, vagyis egy nyelv, egy kultúra, egy magatartás, tehát nem tűrte meg a „különutas” Barozda–műhelyeket. A Régizene Fesztivál középkori egyházi muzsikája, kilógott a sorból, nemcsak formailag, de azáltal is, hogy olyan rétegei jelentek meg a művelődésnek, amelyekre zabos volt a hatalom. Sokan emigráltak, mert biztonságukat érezték veszélyben azáltal, hogy alkotói szabadságuktól megfosztották őket. Ma úgy látom, hogy beleestek a hatalom által állított csapdába, hiszen azért lehetetlenítették el egyes emberek helyzetét, hogy odébbálljanak. Ezzel a hatalom elérte célját, s ezért fájó, hogy körünkből eltűnve, más kultúrkörbe kerültek.

Kardalus János, dr. ((néprajzkutató, a Hargita megyei Népi Alkotások Háza egykori igazgatója))

Pávai István, Simó József és Bokor Imre nevéről a Barozda, Borozda, Barázda jut eszembe. Sokféleképpen használták az együttes nevét, amit három fiatal, lelkes zenész alapított. A Hargita megyei és csíkszeredai zenei életben való megjelenésüktől kezdve, az akkori Népi Alkotások Házának igazgatójaként, az együttes felszámolódásáig támogatójuk lehettem. Pávai közvetlen munkatársam volt, mint az intézmény zenei irányítója. Hozzáértő, jól felkészült, a magyar népzene kiváló ismerőjeként tartottuk számon. Simó József tanárként, mind elméletileg, mind a gyakorlatban kiváló munkát végzett. Bokor Imre szintén pedagógus volt, főleg a gyimesi zenének a felkutatásában és népszerűsítésében (előadásában) bizonyított. Amikor a zenekart megalakították, Györfi Erzsébet volt a szólistájuk, azt hiszem egy olyan jelentős lépés volt a magyar zene népszerűsítésében, ami felbecsülhetetlen értéket jelentett. Jelen voltak a táncházban, a színpadon, a Régizene Fesztiválokon, a Kaláka műsorain, a Tiszta forrás előadásain és egyetlen alkalommal megfordultak Magyarországon is (a Villanella kórussal közösen), aminek én is szemtanúja voltam. A nagy örömbe üröm is vegyült, mert a néhánynapos ott tartózkodásukat a román belügyesek figyelemmel kísérték. Végül is nem tudták lenyelni, hogy a sikeres szereplés mellett a két csíkszeredai együttes és kísérete meglátogatta az esztergomi Keresztény Múzeumot és Lékai bíboros-érsek meghívására az érseki rezidencia kertjében rövid koncertet tartott. Ez igen nagy élmény volt mindenkinek.

Voltak más fekete pontjaik is. Ilyen volt a táncház, amit ők honosítottak meg Csíkszeredában. Rövid idő alatt igen népszerűek lettek a fiatalok körében. Megszervezték és részt vettek Kájoni Együttes néven a Régizene Fesztiválon. Olyan művek előadására vállalkoztak, amelyek a reneszánsz, a barokk vagy éppen a középkori udvari zeneirodalom hagyatékához tartoznak. Az évek során a legjelesebb szerzőket, kéziratokat, kottás könyveket, magyar táncdallamokat, magyar indulókat, udvarhelyszéki virágénekeket, régi népénekeket ismerhettük meg. Az utolsó rendezvényen a Barozda együttes a hangszerbemutatón és a Szárhegyen szervezett koncerten együtt lépett fel a bukaresti Madrigál kórussal. A VIII. Régizene Fesztivált kezdése előtt egy nappal leállították. A már Csíkszeredába érkezett előadók és együttesek keserűen távoztak a helyszínről. Ezzel együtt a Barozda együttes tagjai is megértették, hogy a magyar vagy egyetemes zene tolmácsolására az akkori időkben „nem volt szükség”. A Népi Alkotások Háza ennek ellenére működésük alatt mindvégig támogatta őket.

Malina János ((zenetörténész, Budapest))

Csíkszeredai Régizene Fesztivál… Jóságos ég, milyen régen volt! Vajon kétszer jártam ott, két egymást követő nyáron, vagy mégis háromszor? ’82 és ’86 között, az biztos… És miért maradtam el később? Hiszen akkoriban egy-kéthavonta mentem Romániába, egészen ’88 húsvétjáig, a bukaresti Securitatén tett, nem teljesen önkéntes látogatásomig – és mire engem kitiltottak, addigra már a Régizene Fesztivált is betiltották, tehát mehettem volna mindvégig, ameddig létezett.  Nem emlékszem. Illetve csak arra emlékszem, hogy amikor már nem mentem, akkor is jött a hír a nyár elején, hogy „idén is megpróbálják… minden meg van szervezve, de bármikor letilthatják”. És nem tiltották le. Azután végül mégiscsak letiltották, véglegesen.

Emlékeim homályosak. Azt hiszem, nem sok produkció volt igazán professzionista színvonalú. Szilágyi Zsolt remek sepsiszentgyörgyi kamarakórusa jut eszembe (hogy is hívták őket?), persze a Barozda/Kájoni, Majó Zoliék Kolozsvárról, Ilse Her­berték, azután a Bukaresti Madrigál kórus meglehetősen modoros, de abszolút csiszolt és virtuóz éneklése. És egy nagyszerű színielőadás, Balassi Szép Magyar Komédiája, a Mikó-vár udvarán. Egyébként: nagyszabású önképzőkör, az élni akarás makacs megnyilvánulása, számadás arról, hogy itt is, ott amott is történik valami, aminek köze van zenéhez, a régi magyar (és szász) kultúra folytonosságához, egyáltalán: a magas kultúra életben tartásához. Felejthetetlen hangulat, a vállalkozás immanens pátoszának feloldódása valaminő lázas izgatottságban, vidám együttlétekben, borozásokban. A börtön rácsos ablakán bámészkodó rabok.  A kerek­asztal-beszélgetés, amelyen – mint utólag megpirongattak – nem kellett volna megszólalnom, legalább úgy nem, hogy kiderüljön: magyarországi vagyok. Az egyöntetűen páros (vagy páratlan) rendszámú autókból álló karaván vasárnap éjféli indulása…

Szóval szép volt; talán igaz se volt.

Miklóssy Vári Vilmos ((botanikus, muzeológus, a csíkszeredai Mikó-vár udavarának koncerthelyszínként való használatának ötletadója))

A Barozda együttes alakulása tájékán, 1976 őszutóján, talán éppen Mindszentek havában, szűkebb baráti körben – ahonnan a Fennvaló azóta sokukat elszólított: Kovács Dénes, Mester László Zsuzsánna, Dr. Kovács Sándor, Gergely Hajnal, D. Kiss János, Dr. Demény Isván Pál… Requiescant in pace! – hosszasan tűnődtünk az akkoriban szokatlan és merész névválasztáson. Felütve az 1550 oldalas Magyar Értelmező Kéziszótárt csupán a szláv eredetű barázda, borozda szavunkat találtuk. Nem kis búvárlás után jöttünk rá: a barozda az élő nyelvből jött. Ezek után örömmel láttuk viszont Szabó T. Attila nyelvtudósunk Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárában, mint tájnyelvi szavunkat. Tehát tájnyelvi formában igen régi. Szívünkhöz nőtt a szó, az együttes. Legyen és maradjon: Barozda, és add Uram, szántson mély mezsgyét, melyben teremjen sok virág!

Egynéhány emlék, mozaikkocka közös dolgainkról: 1978. március 19-én Csíkszeredában, a Mikó-vár ódon falai között Gábor Dénessel rendeztünk egy nagyszabású Ex libris kiállítást. A vernis­sage ünnepélyesebbé tételére a már nagy tekintélyt és elismerést szerzett Barozdát kértük fel. Az együttest alapító, vezető Pávai Istvánnal, aki Szabó Csaba zeneszerzővel akkortájt lektorálta a Muzsikában megjelent Mikor az virginat csinalo valék… című írásomat, úgy egyeztünk, hogy a kiállítás megnyitón a Kájoni-kódex későreneszánsz dallamaiból adnak elő. Aztán még abban az évben, május 7-én a székelyudvarhelyi Múzeumban következett a szintén általunk rendezett könyvjegy-tárlat hasonló együttműködéssel, amit azt az alkalomra készült prospektusok, leporellók immáron dokumentálnak.

Innen már csak egy lépés volt a csíkszeredai Régizene Fesztivál közös megálmodása, majd megvalósítása. Történt ugyanis, hogy ezidőtájt éppen Kájoni János Magyar Herbáriumát (Füveskönyvét, 1656–1673) tártam és dolgoztam fel, melynek eredményeként Congressus Pharmaceuticus Hungaricus (Budapest, 1979. szeptember 24–29.) meghívott vendége, előadója lehettem. Gondolván, hogy a zenetörténetben oly neves fráter-páter, ha az orvos-gyógy­szerészbotanikának is oly jelentős opuszt hagyott hátra, akkor illik tisztelegni születésének negyedfélszázados évfordulóján. Emlékhangversenyt a Mikó-vár udvarán! Miután kérésem az akkori elöljáróság engedélyezte, Barozdásokkal, Pávai Istvánnal egyeztettük a koncert népzenei–régizenei repertoárját, és 1979. szeptember 20-án a Mikó-vár udvarán sor került az In memoriam Joannis Kajoni emlékhangversenyre. A koncerten fellépett a Barozda-együttes, meghívtuk az erdővidéki Cameratát és műsorvezetőnek Boros Zoltánt, a bukaresti tévé magyar adásának zenei szerkesztőjét. A hangverseny után született meg az ötlet: ez a régizenélés legyen több egy koncertnél, váljon a régizene fórumává, hiszen igényli a város és lelki erőforrása lehet előadónak, hallgatónak egyaránt. Ott és akkor határozottan nemcsak szakmai–esztétikai, de etikai tartásunkat jelezte. Azt a bizonyos adys mégis-morált, és ahogy néhányan megálmodtuk, 1980-tól évente meg is rendeztük a Régizene Fesztivált.

Közben a Barozda tagjai is változtak, részben tagjaiból, mások bevonásával megalakult a Kájoni Együttes. A triász maradt, s a fesztivál évről-évre épült-szépült-bővült. A Barozda révén gyerekeink, generációk kerültek be a táncházmozgalomba, a Kájoni-együttes révén pedig kerültek a régizene vonzáskörébe. Aztán a sors keserű fintora által, nehéz döntések után, kényszerű lépésként szétszóródtunk a szélrózsa minden irányába, szerte a világban. De a mozgalom maradt és Tamási szállóigévé vált sorai mellett valahányan a másik vallomását is magunkban hordozzuk, mely szerint: „Akármelyik dombon is áll a pásztor, ugyanazon nyájat vigyázza”.

Kelt, Anno Domini: MMI, Mindszent havában,
a Magyar Tudományos Akadémia
Ökológiai és Botanikai Kutatóintézete
Vácrátóti Botanikus Kertjében

Molnár H. Lajos ((erdélyi magyar író, közíró, szerkesztő, dramaturg, riporter, pszichológus, Ronald Roogam álnéven krimiszerző))

Nehezen megszólaló hegedűinkről

     Még a tavalyi nyáron történt, hogy a Tisza Szálló kerthelyiségében láttam és hallottam a jászberényi Jászság Népi Együttes tagjait. Erdélyi magyar táncok rendjét mutatták be a nyugatnémet vendégeknek akkora sikerrel, hogy amikor a fellépésükre szánt idő lejárt és szedelőzködni kezdtek, a társaság nem engedte őket távozni. A ráadás után jött még egy, az igazi, a már-már abszurd: jászberényi táncosok Szolnokon, a Tisza partján erdélyi magyar táncra tanították a németeket. Egyszerűbb lépésekkel kezdték, aztán folyamatosan következtek az egyre cifrább figurák, aki bírta, vágta, miközben egy-egy félresikeredett mozdulaton vagy bakkecskeugráson nagyokat derültek a „hozzátartozók”. Komám, arra gondoltam én néhány pillanatra idealistán: miért ne csinálhatnák ezt a derűs együtt táncolást-éneklést odahaza is az együttélő nemzetiségek? Belátom, hülye egy kérdés…
     Ha már ilyen szépen kezdett lüktetni lábaimban a vér az otthoni ritmusokra, dallamokra, sorsszerű következményként könyveltem el a különben nem mindennapi folytatást: néhány nap múlva rég nem látott barátaim kerestek fel lakásomon, a Csíkszeredából Svédországba emigrált Simó Jóska és Bokor Imre, akik az egykori legjobb romániai magyar táncházi együttes, a Barozda alapító tagjai és alappillérei voltak, illetve azok ma is, mivel a svéd hidegben újjáalakították a „vonós bandát”. Mint mondták, azért kocsikáztak ide több ezer kilométert, hogy részt vegyenek a jászberényi nemzetközi táncháztalálkozón. Fellépésükről, sikerükről akkoriban az újság is beszámolt, Imréék pedig arról, hogy milyen nagyszerűen műveli ezt a műfajt a Jászság együttese, Imre, a csavaros észjárású csángó-székely szavaival élve: majdnem olyan jók, mint mi. Csak sajnálni tudtam, hogy arról a találkozóról én már lekéstem. Talán jövőre, gondoltam…
     Jászberényben az idén is megrendezték a nemzetközi táncház- és zenésztábort, a fiúk is jöttek családostul Svédországból. Mintegy tíz országból gyűltek össze vagy kétszázötvenen a magyar népzenét és néptáncot megtanulni, vagy az ebbéli tudásukat továbbfejleszteni szándékozó fiatalok. Volt itt népi hangszeroktatás, tánctanítás, táncházi zenészek koncertje, hagyományőrző együttesek bemutatója, népviseleti bemutató, táncverseny s egyebek.
     Már az elején a Skandináviába elcsángált volt honfitársaimat kerestem, az együttes háza táján azt mondták, látták őket néha felbukkanni a napokban. Negyedóra alatt sikerült felkutatnom őket, az ölelkezések, a percekig tartó vigyorgások és a néhány órás „élménybeszámolók” után kérdem Bokor Imre barátomat, igaz-e amit hallottam, hogy ők, a Barozda tagjai nem muzsikáltak még itt, és hogy ma sem lépnek fel? Igaz, feleli Imre, mert az együttes harmadik tagja „szült”, azaz nemrég lett kétgyermekes apa, nem hagyhatta magára a feleségét, mert ott Svédországban nincs kéznél segítséget nyújtó nagymama. Azért egy beugró brácsás itt akadna, vélekedtem, s ha nem is koncerten, legalább úgy mellékesen, a zöld fűben vagy az esti tábortűznél rázendíthettetek volna; mert hitem szerint az erdélyi magyar táncházi zene – még ha engedtek is volna a román hatóságok zenészeket ebbe a táborba – aligha szólalhatna meg hitelesebben, mint Imre hegedűjén és Jóska bőgőjén. Erre Imre kipakolt: hogy fura és nem éppen korrekt dolog van ebben az egészben; hogy ezek a gyerekek kis befektetéssel megtanulnak itt valamit ebből a zenéből és táncból, aztán Nyugaton úgy adják el magukat, hogy ők ebben a műfajban az ászok; hogy a külföldi közönség nem tud különbséget tenni minőség és minősíthetetlenség között, s hogy az olcsó bóvlit inkább megveszik, mint azt, amiről másolták, illetve mint azt, akitől lopták a tudományukat; hogy őket palira veszik a ,,kollégák”, mint általában minden külföldre szakadt becsületes, de túl szerény, magát adminisztrálni nem tudó erdélyit…
     Több ellenérvvel próbálkoztam: hogy még mindig jobb, ha ez a társaság ezt a zenét és táncot terjeszti Nyugaton és széles e hazában, mint egyebet; hogy a sértődés, a visszavonulás, a hallgatás nem célravezető, s hogy ezt akár odahaza is megtehették volna (később jöttem rá, hogy ezt magamnak is mondhattam volna, illetve én is megszívlelhetném); hogy ellopni tőlük a lényeget nem lehet, mert dallamot vagy hangszerkezelési technikát elleshetnek ugyan, de a legfontosabbat, az érzést, a lelket elorozni lehetetlenség; hogy betyárbecsület is van a mi világunkban, s hogy csupán díszmajomként itt ücsörögni nem kellene; hogy én csak azért is megmutatnám a magukat ászoknak képzelő gyerekeknek, hogy körülbelül mi az, amit ők hosszú évek gyakorlata után esetleg majd tisztes távolságból fognak megközelíteni… Hiába minden, Imre, mint a székely öszvér.
Már le is mondtam róla, amikor látom, hogy a félhomályban csendesen, komótosan hangolni kezd egy kölcsönkén hegedűt. Gyorsan kerestem egy brácsást, nagybőgőzni odaállt a budapesti Kodály együttes tagja (Jóska hajthatatlan maradt). Nemsokára futva érkezik egy fiatalember, talán sokdioptriás szemüvege miatt előbb asztalt tévesztve mondja, hallom, itt valahol kontrázni kell.
     Ami ezután következett, komám, leírni képtelenség, azt hallani kellett volna. Olyan muzsika szólt vagy két órán keresztül az együttes székháza előtti teraszon, hogy a tábor területén addig itt-ott felcsendülő zene cincogássá minősült vissza. Imrénknek úgy szólta hegedű a kezében, mintha az nem egy tárgy, hanem lényének szerves része volna, s a vele együtt muzsikáló társak lelke is belefolyt a szomorú és a vígságában is kesernyés dallamokba. Közben vagy ötvenen gyűltek össze az asztalunk körül, ilyet ők is ritkán hallhattak. Ott, a svéd hidegben nem fagyott be Imre barátunk lelke, talán csak még jobban megkeseredett…
     Ott ülünk a teraszon, egy asztalnál a két Svédországba emigrált csíkszeredai zenész feleségestül, gyerekestül; egy Sepsiszentgyörgyről Pécsre került tanár a feleségével; egy Hargita megyei községből magyarországi községbe áttelepült könyvtáros házaspár; mi ketten a nejemmel, ugye, marosvásárhelyi-szolnokiak; és érkezik szülővárosomból Pestre áttelepült képzőművész barátom, Elekes Karcsi (két könyvem borítóját is ő tervezte még odahaza), rajta hamisítatlan, fekete siménfalvi lajbi, s mikor megdicsérem „szerelését”, azon sajnálkozik, hogy odahaza édesanyja eladta a gombos-ráncos siménfalvi csizmáját, amely ugyan szorította egy kicsit, de ünnepi alkalmak néhány órájára el lehetett viselni. Most nem azon morfondíroznék, hogy miért itt találkoztunk és nem valahol Erdélyben, hanem azt vagyok kénytelen végérvényesen elkönyvelni, hogy találkozásaink ezután nagyon ritkák lesznek, esetlegesek, netán soha vissza nem térők. Esetlegesek már azért is, mert nem mindig azzal a volt honfitársaddal futsz össze, akivel szeretnél, hogy az igazi barátok hiányát ne is említsem.
     Néhány nappal Jászberényben jártam után Budapestre utaztunk egy megbeszélésre: az Erdélyi Szövetség szervezésében a Nemzeti Színház színpadán egy este fellépnének az Erdélyből áttelepült és menekült színészek állítólag azzal a céllal, hogy felmutassák a magukkal hozott értékeket. A műsor nem Erdélyről szólna, olvasom a meghívólevélben. Hát akkor miről, képedtem el; na mindegy, meglátjuk, hátha kitaláltak valami fontosabbat, hozzánk közelebb állót, mondjuk Honoluluról…
     Nos, az úgynevezett megbeszélésen kiderült, hogy semmi sincs még kitalálva, s az elképzelés, hogy csak arról az egy bizonyosról ne tegyünk említést, onnan ered, hogy a művész urak és hölgyek java része fél. Most is és itt is, s a jelek szerint mindenhol és mindörökké. Ezzel a félsszel születtek, ebben nőttek fel és éltek, s talán ez a túlzott óvatoskodás, szájbefogás és gyávaság magyarázhatja és teszi megérdemeltté tragédiánkat. Bizony, a legtöbben csak saját személyes érvényesülésüket kergetnék és kergetik, kellett szomorúan megállapítanom. Mert a műsorban „politikamentesen” fellépni hajlandók csaknem mindegyike munkanélküli vagy eddigi itteni pályafutásával elégedetlen színész, aki azt reméli ettől a „szakma előtti” szerepléstől, hogy az előadás után majd verekedni fognak értük a rendezők s a színházigazgatók. Azok a színművészek, akik vitték is valamire vagy legalábbis „sínen vannak”, el sem jöttek a megbeszélésre, levélben közölték, hogy nem kívánnak élni a lehetőséggel.
     Ügyszeretet, ügyszolgálat? Hol itt a közös ügy? Azt mondták többen a megjelentek közül, hogy ők még „semleges” dologgal sem hajlandók részt venni egy olyan műsorban, melyben akár halvány utalás is lesz Erdélyre. Most szégyelljem magam helyettük is?… Hát ezért a produkcióért nem fogom. Néhányan (köztük az Erdélyi Szövetség kiküldött tisztségviselői) felkértek, hogy dramaturgként szerkesszem meg a műsort. Nem teszem meg, semmitmondó előadáshoz, nyuszik gyülekezetéhez, önárusító papagájokhoz nem adom a nevem.
     Bánatomat fokozta egyéb is. Amikor még menthetőnek tűnt az alapelképzelés, hogy valóban erdélyi művészek közös értékfelmutató megnyilatkozása legyen ez a buli és ne valamiféle korcs Ki mit tud?, beültünk a rendezővel, a szervezővel és néhány színésszel egy presszóba szűkebb körben megbeszélni a dolgokat. Nemigen lehetett, mert velünk tartott Ata, aki mindig ott van, ahol nem kellene, ahol éppen ő egyedül a felesleges. Állatorvos Atánk egy éve vándorolt ki Marosvásárhelyről Amerikába a néhány éve disszidált felesége után. Kicsi a világ, most éppen New Yorkból Vásárhelyre tartva, néhány napos pesti tartózkodása idején egyből kiszúrta magának azt a társaságot, melyhez csapódva, sőt közepén trónolva úgy érezheti, neki is jut valami a közszereplés, a népszerűség reflektorfényeiből. (Otthon is gyakran keresztezte az utamat, állandóan írók és szerkesztők-újságírók között nyüzsgött, mert egyik rögeszméje az volt, hogy ő nagy költőtehetség.) Nagy nehezen semlegesítve ezt a nyüvet, nemsokára kiderült – legalábbis számomra -, hogy az a bizonyos elképzelés menthetetlen, azaz átmenthetetlen, miközben mindenki a saját ambícióit hajszolja. Mellébeszélések, locsifecsi a „magas művészetről”, látszatígéretek, pótcselekvések, borpárlatba boruló agyak…
     • S te tényleg New Yorkban élsz? – kérdi az Erdélyi Szövetség képviselője Atát.
     • Igen – ordítja az a hosszú asztal másik végéből, s csak úgy sugárzik az ábrázata.
     • És hol dolgozol? – érdeklődik tovább a pesti.
     • Egy lókórházban – feleli Ata -, de nem mint orvos.
     • Hanem? – csodálkozik a képviselő.
     • Mint ló – magyarázom a „szövetségesnek”, de úgy, hogy mindenki hallja.
     Nézd ezt el nekem, komám, muszáj volt az orrára koppintanom, mert rendkívül öntelt és hivalkodó ez a fickó. Úgy látszik, változhatnak körülöttünk az országok, a földrészek, mi maradunk gyarlóságainknál. Láthatod rajtam is, ha valami vagy valaki nem tetszik, itt se, most se, s amíg élek, soha, sehol sem tudom ezt magamba fojtani.

1989. augusztus 13.

Rangyák József ((grafikus, Csíkszereda))

Nemzedéki együttgondolkodás és személyi kapcsolat egyaránt fűzött a Barozdásokhoz. Én városi gyerek voltam, Marosvásárhelyen születtem, ott jártam iskolába. A népzene, néptánc számomra ismeretlen fogalmak voltak. Vidéki osztálytársaim révén nem ismerhettem meg, mert felkerülve városra, igyekeztek elfelejteni azt, amit otthonról hoz(hat)tak volna. Ami pedig városon divatozott, a „nótakultúra” nem érdekelt, számomra teljesen idegen volt a „jó ebédhez szól a nóta” típusú cigányzene és a mai napig idegen maradt. Tehát a nemzedéki együttgondolkodás ilyen összefüggésben összesodort bennünket, azokat, akiknek valami másfajta igényünk volt zenei téren. Ezt az igényt elégítette ki a táncház. Számomra nem divathódolat volt, hanem belső igény és ma is, bár kiöregedtem kissé, szívesen eljárok táncolni és szeretettel hallgatom a tiszta népi muzsikát. A régizene ismertebb volt számomra. A marosvásárhelyi Művészeti Líceumban a klasszikus zenére neveltek, kötelező volt a vasárnapi hangversenymatinékra járni. Népzenei nevelés viszont nem volt.

 A Barozdásokat igazából Csíkszeredában ismertem meg, amikor 1977-ben, érettségi után idekerültem. Korábban Bokor Imrével tudtunk egymásról a középiskolából (három évvel járt fölöttem), és Pávai Pistával találkoztunk talán két alkalommal.

Az Hargita Művészete Kisipari Szövetkezet kerámia részlegére kerültem, aminek volt valami halovány köze a népi kultúrához. Pontosan a táncház és a munkahelyem hatására kezdtem behatóbban foglalkozni a néprajzzal. Ez is egyfajta belső indíttatás volt, de a külső körülmények szerencsésen rájátszottak a belső igényekre.

Visszagondolva, talán megkérdezhetné bárki, hogy volt-e valami rendszerellenesség a táncházjelenségben, hiszen egy réteget mozgatott meg. Nos, úgy vélem volt benne valami lázadás, de nem ez volt a mozgatóerő. Különösebb nyomást, mint ugyanazt ami ránehezedett mindenre, ami bennünket érdekelt, nem éreztünk. Legalábbis, amivel én szerettem volna foglalkozni, az mind (el)­nyomás alatt volt.

Ha csak lehetett, segítettük egymást. A Kájoni emlékévben (1979) óriási Kájoni képet festettem baráti alapon, ami a várudvar falára került a koncert idején. A Barozda nagylemezre én készítettem a borító grafikáját. Egy román névvel együtt jelent meg a nevem, természetesen mint második helyen álló társtervező, feltehetően azért, mert hivatalosan csak így lehetett „elsütni”.

Az, hogy elmentek az országból nem szemrehányást, hanem hiányérzetet szült. Nem tisztem mások nevében beszélni: magam úgy éreztem, hosszú távon ez csak jó lehet mindannyiunknak. Nem tévedtem, hiszen itthonról aligha végezhették volna azt a közszolgálatot, amit így végeznek, s emellett ma is jó barátok vagyunk.

Székely Levente ((diplomata, a Bodzafa együttes alapítója))

Részlet az Abkarovits Endre által készített, Egy diplomata prímás, aki „szerelmes” Nagysajóba. Beszélgetés Székely Leventével című interjúból (Folkmagazin, 2006/3. 30-33): 

…

– A csíkszeredai Barozdával hogyan ismerkedtetek össze? Úgy tudom, van némi tyúk-tojás vita az egyébként baráti viszonyokat ápoló két együttes között, hogy ki mikor kezdte.
– Az „Ifjúmunkás” című lapnak voltak úgynevezett matinéi, ezekkel járták Erdélyt, s mi is ezzel mutatkoztunk be először a közönségnek. Egy ilyen fellépéskor találkoztunk Pávaiékkal, akik ott éppen beat-zenét játszottak, Omegát, LGT-t. Összebarátkoztunk és kiderült, hogy ők is szeretik a népzenét, gyakorolják is. Nagyjából egy időben kezdtük, bár egymástól függetlenül. Pávai viszont már akkor igen sokat tudott a műfajról, volt jó pár értékes felvétele, gyűjtési tapasztalatait is megosztotta velünk. A barátság azóta tart.

Váli József ((a Barozda 25 éves évfordulóján művelődési főtanácsos, az 1970-80-as években a Hargita napilap munkatársa))

Nyilván akkor egy olyan rendszerben éltünk, hogy fel sem tudtuk fogni azt a bátorságot, ami kellett ahhoz az egész zenei mozgalomhoz. Mindenesetre lelkesen fogadtuk Simó Jóskáék vállalkozását a Barozda, aztán a Kájoni Együttes alapításában. Így utólag végignézve az akkori cikkeimet, azt kell mondanom, egy nagyon jó, minőségi zenei mozgalom alakult ki Csíkszeredában, hogy úgy mondjam, nagyformátumú zenei élet, a képzőművészet és az irodalmi élet mellett. Gondolok a Kiss Júlia vezette Villanella, meg a Nagy Csaba vezette Concertino kamarazenekarra is. Úgy látszik, hogy akkor a zenetanárok, valami ellenében, hiszen ez is benne van(!), vállalták ezt az iskolán kívüli tevékenységet. Nem beszélve arról, hogy Bokor Imre, Erdély egyik legkiválóbb prímása volt akkor és nyilván, hogy ezek a tehetségek valahogy ki akarták fejezni magukat, az összes megszorítások ellenére.

Egy olyan kulturális vezetés volt akkor a megyében, amely ezt nemcsak hogy megtűrte, hanem a háttérből segítette is. Kellett ez is, bár hatalmas anyagi áldozatot hoztak ők maguk személyesen. Emlékszem, Simó Jóskáék ott laktak a Rövid utca elején egy albérletben, a hangszereket a saját költségükön készíttették valahol. De hát mindkét együttes (a Barozda és a Kájoni) jól működött. Ez az egész táncház és a régizene mozgalom (Babrik József-i hagyomány) azokban az években az egész Erdélyre jellemző volt. Az is az akkori kulturális vezetésnek tudható be, hogy itt Csíkszeredában szervezték meg 1980-ban az első Régizene Fesztivált, mert valószínű itt találtak kedvező fogadtatásra. Akkor más típusú fesztiválok voltak – kevés, 5–6 együttessel és témák szerinti zenei repertoárral. Ez természetesen más felkészülést jelentett, mint a mostani, 1990-től errefelé. Én sokat gondolkoztam azon, hogy nem ártana visszamenni a régi módszerre, mert az, a hajdani, kutatómunkát is jelentett. Viszont ezt akkor meg lehetett tenni pénz nélkül, de ma már mindenki egy ilyen munkáért pénzt kér. Akkor ezt a munkát, elhivatottság-tudatból, szenvedélyből végezték. Remélem, hogy az egykori jelzéseket, amelyek visszaszólnak az időből, a mostani zenetanárok folytatják majd és kialakul ismét egy igényes zenei élet a Művészeti Líceum körül.

Újságíróként nem tapasztaltam semmiféle nyomást. Legalábbis nem volt egyetlen írásom, ami nem jelent meg, úgy ahogyan írtam, főszerkesztői beavatkozás nélkül. Talán, mert valóban mindenki örömmel fogadta az ő jelenlétüket ezen a vidéken. Akkor viszont, mikor beszüntették a fesztivált és már részleteiben beharangozta az újság, akkor semmit nem írtunk arról, hogy miért nem engedik. Azt nem is mondták meg, hogy miért marad el, de tudtuk, hogy bukaresti utasításra történt. Hogy zavarta a rendszert világos volt, mert a régizene egyházi zene [is] volt, Kájoni János Csíksomlyón élt és működött, ezért sokakat vonzott ide a régizene.

Azt viszont nem tudtam megérteni, hogy miért kellett úgy szétszóródni a világban. Lehet, hogy volt egy nyomás, egy feszültség, amit már nem bírtak elviselni, erről soha nem beszéltek. Nem azok az emberek voltak, akik panaszkodtak: dolgoztak, majd vették a kalapjukat és távoztak.