Búcsú Bokor Imrétől (1954–2021)

Szomorú hír jutott el hozzánk tizennegyedikén: jóemlékű barátunk, zenésztársunk eltávozott közülünk. 1954. január 23-án látta meg a napvilágot Gyimesközéplokon. A néphagyományokban gazdag táj Tarkó nevű településrészén nőtt fel, a híres prímás, Zerkula János közvetlen szomszédságában. Ő volt első hegedűtanára, amiről egy korabeli fénykép is tanúskodik: mester és tanítványa egymás mellett, mindkettő kezében a hegedű sajátos népi tartásmódban, amelyet nyugat-európai barokk zenészábrázolásokon is láthatunk. Régi hagyomány továbbításának tanúja ez a kép. De arról is maradt fotográfiai emlék, hogy Imre volt az 1960-as évek elején a „mozsikás” a helyi gyermeklakodalomban. Martin György és Kallós Zoltán a gyimesiek táncait és táncéletét leíró tanulmányában (1970) láthatunk is egy ilyen képet. Tehetségét hamar felfedezték, s így került 1965-ben a marosvásárhelyi művészeti iskolába, de nem hegedű, hanem cselló szakra. Talán ezen múlott, hogy az eredeti gyimesies hegedülési stílusa megőrződött, nem kellett átszoknia a klasszikus zene merőben más játékmódjára.

Idézzük fel közös történetünket, a Barozda megalakulását. Simó Jóskával már a kolozsvári zeneakadémiai éveink alatt megszerettük a népzenét, jártunk gyűjteni, s a véletlen úgy hozta, hogy 1976 őszétől mindketten Csíkszeredában kezdtük a pályánkat. Terveink között szerepelt a táncház, de ehhez a népzenét felvállaló prímásra lett volna szükség. A helyi zenetanárok Concertino kamarazenekarának próbájának szünetében, ahol Imre csellistaként volt jelen, a szünetben az egyik hegedűt a kezébe vette, és gyimesi dallamot kezdett játszani rajta. Rákérdeztem, hogy honnan tud ilyet. Akkor tudtam meg, hogy ő gyimesi, és Zerkulától tanult. Eredeti széki felvételeket adtunk neki, amiket stílushűen megtanult. Innen indult a Barozda, amely hamarosan Györfi Erzsikével egészült ki, aztán lett táncház, Kaláka-műsorok stb.

Pár év múlva, amikor a Barozda a régizenébe is belevágott, Imre csellótudása kapóra jött. Később az is kiderült, hogy telt, mély hangorgánuma a régizene énekes számaiban kiválóan hasznosítható. Az 1986-os betiltásig a Barozda sikeres éveinek részese volt, majd Svédországban is évekig a magyar népzene szélesebb körű megismertetéséért dolgozott Simó Józseffel és Toró Lajossal együtt. Később jó volt ismét találkozni itthon a Barozda-évfordulókon. Sajnos ezekre az alkalmakra egészségi állapota miatt nem mindig jöhetett el. Örömünkre szolgált, hogy a 2010-es Csíkszeredai Régizene Fesztiválon együtt muzsikálhattunk, majd 2011-ben a budapesti Zeneakadémia Népzene Tanszékén és a Fonó Budai Zeneházban koncerteztünk együtt. Utolsó együttműködésünk Imrével a madéfalvi veszedelem emlékére készített Barozda-CD-n volt 2014-ben, majd ugyanebben az évben Barozda-szilvesztert tartottunk, gyerekeinkkel és unokáinkkal együtt a Fonóban. Azóta nem találkoztunk.

A néphagyományhoz való kapcsolódása nemcsak előadóművészeti téren volt meg, kutatásba is fogott. Kérdőívek hangszeres népzenei monográfia készítéséhez című írása előbb a Művelődésben (1982), majd A hangszeres magyar népi tánczene c. gyűjteményes kötetben (2000), végül angol nyelven a Cigány néprajzi tanulmányokban jelent meg (2002). Gardon és gardonozás Gyimesben c. tanulmánya a Zenetudományi Intézet kézirattárába került.

Tehetsége, képességei, gyimesi szellemi öröksége folytán sok fel nem tárt érték maradt a tarsolyában. Talán túlzottan is szerény volt, ugyanakkor egyedi humora számos derűs percet okozott mindazoknak, akik ismerték. Emléke sokunk szívében tovább fog élni.

Pávai István