Hargita Népe, 2001.02.09.

30 éves a Hargita táncegyüttes

     1969 decemberében nagy hittel és bizalommal fogtunk hozzá az új együttes szervezéséhez. Zenészek kellettek, énekesek, táncosok, ruha, csizma, szóval minden felszerelés, amivel hamarabb meg lehet indulni. Hála az akkor igen jó amatőr táncos mozgalomnak, elég rövid idő alatt egy lelkes – ha technikailag nem is első osztályú – tánckart sikerült összeválogatni. Ezeket az embereket a tenniakarás, a néptánc szeretete hozta a próbákra, és megszépültek a színpadon. Emlékszem, olyan tizenkét legényem volt (persze velem együtt), hogy amikor a függöny felgördült és a tizenkét fenyő belépett a színre, a közönség felállva ünnepelt. Vagy a lányok, a petki menyecskék…, a férfiakat nem lehetett a padon tartani. Ezeket a fiatalokat versenyvizsgával hoztuk a megye különböző együtteseiből, Székelyudvarhelyről, ahol néhai tanítómesterem és igen jó barátom, Kacsó András neveltjei, vagy Gyergyóból, ahol a Venczel házaspár táncosai voltak. Legtöbben azért mégis Csíkszeredából kerültek ide, ahol egy olyan neves szakember, mint Kosz Szilveszter barátom küldte táncosait az együttesbe, aki mindannyiunk sajnálatára már szintén nincs köztünk. Vagy épp Lakatos Anna, aki az akkori Maros Állami Népi Együttestől jött hozzánk és több éven keresztül volt a fiatalok példaképe. Ha jól tudom, ma Ő az egykori Hargita Néptánc Együttes vezetője. Ezeket a fiatalokat szakmájuknak megfelelően el kellett helyezni, lakást kellett szerezni, az újonnan jött zenészek és énekesek szintén lakásproblémákkal küszködtek, és a városi tanácstól kapott legfeljebb 2 lakás nem tudta megoldani a gondokat. Emlékszem, a megyei szaktanács garázsában egy kis szobát rendeztünk be két táncoslánynak. Ők onnan is költöztek ki az életbe, ott szerezték felsőfokú diplomáik oklevelét, a próbák és kiszállások mellett, s ha jól emlékszem, onnan is mentek férjhez. A táncoslegények a zenészekkel egy-, két- vagy háromszobás lakásban voltak összezsúfolva.

     Ilyen és ilyenebb körülmények között az első bemutatót 1969 decemberében már meg is tartottuk. Ruhákat kölcsönözve a Maros Együttestől és különböző szakszervezeti csoportoktól. A bemutató előadáshoz olyan szakemberek segítettek be, mint Salló Pista bácsi, aki a műsor összeállításában, az összekötő szöveg megírásában Tankó Gyula barátomnak nagy segítségére volt. A színpadi díszletet néhai Kovács Dénes bátyám olyan nagy szeretettel készítette, hogy az énekesmadara éppen meg nem szólalt. A zenei anyag volt a műsor nagyon kényes része, hiszen a zenészek és az énekesek már hivatásos művészekként kellett fellépjenek. Itt is megálltuk a helyünket, mert ha egy városnak olyan hegedűsprímása volt, mint néhai Dima Jóska, akkor ott igénytelenségnek helye nem volt.

Ami még ennél is fontosabb volt, Gál Árpi karmester barátom, aki mindenki nyelvén tudott beszélni, hihetetlen magas zenei kultúrával rendelkezett, de neki sem volt könnyű meggyőzni a vendéglőstílushoz szokott zenészeket az egyszerű és mégis szebbnek hangzó akkordokról. (…)

     A fájdalomtól könnybe lábad a szemem, ha szeretett barátom, tanítóm, Kacsó András nevét írom ide (…)

     Úgy gondolom, méltánytalan lenne, ha visszaemlékezéseimben nem említenék meg egy-két olyan egyéniséget, akik lelkes, de nemcsak lelkes, hanem alapító tagjai is voltak a Hargita Nemzeti Együttes tánckarának. Amíg egy-két nevet említenék, szíves elnézésüket kérem azoknak, akikről nem szólok, bár nagyon megérdemelnék nevük felsorolását, de akkor a névsor több oldalt tenne ki. Épp ezért csak szűken azokat említem, akik az alapítás évétől 1987. január 4-ig az utolsó előadást is letáncolták. Egy kis kitérőt azért csak teszek, mert az adatközlő szinten táncoló Bács Bélát nem lehet kihagyni – én azt hiszem, ha az idő nem jár el felette, még ma is példaképe volna az együttesnek. No tehát következzenek a lányok: Lakatos Anna nevével kezdeném, mert ő profi volt és az is maradt. Márkos Anna, Imre Erzsébet, Péter Mária, Dobos Klára, Birta Ibolya – a felsoroltak ugyan korábban abbahagyták a táncot, de tevékenységük alatt úgy álltak az együtteshez, hogy az volt a második életük. A névsort továbbírva, azoké a sor, akik még az utolsó előadáson, az úgynevezett búcsúesten is ott voltak: Biró Jolán, a két oroszhegyi, Gál Rózsika és Erdélyi Enikő, Török Piroska, Boga Ibolya, Balló Erzsébet, Bán Magdolna és Péter Teréz. Ezek a lányok – úgy tudom – még távozásom után is sokáig lelkes tagjai és utánpótlás-nevelői voltak az együttesnek.

     A fiúk névsora sem rövidebb, pedig náluk a váltás mindig gyorsabban történt, általában a katonaság és a családalapítás után lassan kimaradtak. Ilyen távlatból visszagondolva a fiúkra, elsősorban Fodor Csaba barátomról kell említést tegyek. Róla nemcsak mint táncosról, hanem mint nevelőről is kell szóljak, hiszen húsz éven keresztül az általa vezetett Faipari Szakközépiskola táncosai voltak az együttes utánpótlói. Úgymond kész táncosokat nevelt az együttesnek, és már jó előre megmondta, melyik milyen és mennyire lehet rá számítani, milyen a kitartás benne. Ez azért is fontos volt, mert az együttes jó hírnévnek örvendett, és bizony sokan voltak, akik a megmérettetésnél feladták. Pedagógiai érzéke, emberismerete, helytállása, a kimondott szó megtartása még az irigyeit is, ha voltak, megszelídítette. Sem azelőtt, sem azután nem volt – és már nem is lesz többé – ilyen barátom. Ha jól tudom, még ma is igen-igen hasznos a fiatal együttesnek, csak tudják észrevenni erényeit! Szívből örvendhet mindenki, aki Korondit, Demeter Jóskát ismerte és együtt táncolt vele. Jó humora, helytállása, táncos tudása sokuknak példa volt. Geréb Ignácra, Botár Imrére, Fodor Imrére az együttes éjjel-nappal számíthatott; Ferenc Csabára, Bálint Károlyra ugyancsak; a régi generációból Mákszem Béla és Libiczai Öcsi, aki szintén egy táncoskollégánkat vette feleségül, de nagy sajnálatunkra hamar visszavonult Gyergyószentmiklósra. A névsort folytathatom Ferencz Vilmossal, Nagy Károllyal, Geréb Károllyal vagy épp Török Lacival és Benedek Dénessel, akik a középiskola elvégzése után nem tértek haza Udvarhely vidékére, vállalták a szülői dorgálást, az együttes lányai közül választottak feleséget és családot alapítottak. A fiatalabbak közül, akik távozásom után is még hosszú ideig tevékenykedtek, Szántó Imre, Kovács Karcsi, Csató László, Lakatos Imre, utóbbi több éven keresztül hivatásosként is dolgozott.

     A hivatásos részlegről is szívesen megemlékezem, hiszen hosszú éveken keresztül segítették munkánkat. A zenekar vezetője a fáradtságot nem ismerő László Gyuri bátyám, aki minden előadást nagyon komolyan vett, mindegy volt, ha a vacsárcsi vagy épp a kolozsvári színpadra kellett kiállnia. Vagy Jóni Gyula, a nagy cimbalombűvölő. Az énekesek közül mint alapító tag: Fazakas Pista a kis kalapjával megismertette magát Erdély egész területén; vagy Csiszér Anna a csángó gardonjával, Elena Farcas kedvességével mindig szívesen várt énekesnő volt minden faluban. Jóniné, aki nemcsak román népdalaival örvendeztette meg a nézőket, de ráadásként mindig meglepte a közönséget egy-egy magyar népdallal is. Bartos János, aki táncosként kezdte, később műsorvezetőként vette át a vándorbotot Tankó Gyulától és mint az együttes szervezője is szorgoskodott. Mint már említettem, az együttes egy közös munka szép terméke volt. Ezt a munkát mi magunkra hagyva nem tudtuk volna végezni. Az, hogy ez a Hargita Néptánc Együttes ilyen szép eredményekkel tud dicsekedni, több társadalmi és gazdasági intézménynek is köszönhető. Hivatalosan az akkori megyei szaktanácshoz tartoztunk, és ott a kultúráért felelős Gergely András és Csukás Károly bábáskodtak fölöttünk igen nagy szeretettel. Andrissal való kapcsolatunk még Székelyudvarhelyen alakult ki, ahol diákként együtt táncolgattunk és igen jó baráti és emberi kapcsolat maradt köztünk mind a mai napig. A nagy segítséget dr. Balázs Sándortól, a megyei szaktanács elnökétől és Kiss Lajostól, a városi tanács elnökétől kaptuk. Nem is emlékszem olyan kérésre, amelyet ne teljesítettek volna. Ha anyagi, ha lakás-, ha ruha-, ha munkahellyel kapcsolatos kérések voltak, ez mind rajtuk ment keresztül. Az együttes nem csíkszeredai volt, hanem megyei, és ezért a megyében lévő nagyobb vállalatok mind segítették. Ilyen-olyan alapból mindig volt pénz ruhára. És a Megéneklünk, Románia! égisze alatt mindenre lehetett nyitott kapukat találni. Ezáltal az együttesnek olyan gazdag és hiteles ruhatára volt, hogy azt sokan megirigyelhették. Táncosaink a város legkülönbözőbb vállalatainál voltak elhelyezve, és bizony nem volt könnyű a sok élvonalon álló sportoló mellett egy 30 tagú táncegyüttest elhelyezni. De hál’ istennek voltak olyan vállalatvezetők, akik tudták, hogy ez az együttes mit jelent. Szívesen megemlítem a Traktorgyárat, az IMTF-t, a Kötöttárugyárat, a Vízgazdálkodókat, a Városgazdálkodást stb. Az akkori igazgatók és mesterek nemcsak a heti 2 napi próbát vették a vállukra, hanem évente négy nagy országos turnét, amely legkevesebb 10 napig tartott. (…)

     Miután felépült és átadták a Szakszervezetek Művelődési Házát, a tánckart is átvette az új intézet. Így zenekar nélkül maradtunk, de nem sokáig, mert szakirányítónak Simó Jóska barátom került az élre, és ő hozta magával a Barozda népzeneegyüttest, amely új színt és hangzást adott műsorunknak. Rövid ideig dolgoztunk együtt, de nagyon sok szép és jól sikerült közös előadásunk volt. Mindig szívesen és szeretettel gondolok rájuk.

     A Megéneklünk, Románia! az együttes életében nagy segítség volt, mert egy jól megfogalmazott levéllel mindent elérhettünk. Én ma úgy ítélem meg, hogy nem a versenyek nagy díjai, az ún. aranydíjak voltak a mi büszkeségeink, hanem azok az országos turnék, amelyeket ebben az időszakban tettünk. Ez időben már a Maros Állami Együttesnek nagyon meg volt húzva a határ, hogy hol és milyen műsorral szerepelhetnek. Merem állítani, hogy a Maros együttes szerepét a Hargita vette át. Tudniillik senki sem figyelt fel egy műkedvelő együttesre, és akkoriban más megyében úgymond „gazdasági okokból” a megyén belül lehetett csak előadást tartani. Nekünk sikerült Maros megye falvaiba és városaiba, Kolozs megye, Szatmár, Várad és egészen a Zsil-völgyéig eljutni. Ezekre a nagy turnékra mindig kölcsönkértem a Maros Állami Együttes műsorvezető és népdalszólistáját, Széllyes Sándort, volt kollégámat és barátomat. Ahol Széllyes neve megjelent, ott telt ház várt bennünket. Sanyi bátyánk mindig azt mondta, hogy „sokfelé hívtak, de csak veletek vállalok fellépést. Fiaim, veletek úgy érzem magam, mint amikor az Állami Székely Népi Együttes indult, és én annál lennebb adom!”

     Nem is tudom, melyik előadást említsem, hogy Brassóban a Sportcsarnok telt házzal fogadott, Marosvásárhelyen a leszerződött előadást mindig meg kellett duplázni, úgyszintén Szatmáron, Temesváron és a váradi Szakszervezeti Művelődési Ház is kevés volt egy előadásra. Azt a lelkesedést, izgulást és felkészülést az előadásokra csak kezdő profikoromban éltem meg, ezek az emberek annyira átélték, amit csináltak, hogy néha magam is elcsodálkoztam, mennyire felülmúlják önmagukat. Sugárzott szemükből a szeretet, a harisnya pattanásig feszült a lábukon, a rokolyák úgy pördültek, mint az orsó. Fáradt arcú táncost, borotválatlan legényt, vasalatlan inggel, köténnyel, szalaggal fellépő lányt én a húsz év alatt sosem láttam. Ezek az emberek műkedvelő táncosok voltak, de viselkedésükben, a műfaj iránti szeretetükben figyelemre méltó profik. Úgy tudtak viselkedni magánéletükben is, hogy az emberek felnéztek rájuk. Előadásainkon olyan hangulatot tudtak varázsolni, hogy a gyufaszál is meggyúlt volna a teremben. Nagy élményeim közé tartoznak a külföldi előadásaink is, ahol mindig a legnagyobb elismerést kaptuk. A tervezett előadásokat sokszor meg kellett duplázni. Kétszer voltunk Görögországban, Törökországban, Olaszországban, a Szovjetunióban s egyszer Magyarországon. Nekünk mégis az 1973-as magyarországi fellépés a legemlékezetesebb. Ott értették szavunkat és érzéseinket. A műsor mindig meghaladta a 3 órát. Emlékszem, Debrecenben a közönség nem akart távozni a teremből.

     Ezzel a gondolattal kívánok most az új Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnek, amely ma a tizedik évfordulóját ünnepli, sok szép és tartalmas előadást, táncosainak erőt, egészséget és kitartást, szeretetet e munka iránt. Koreográfusának, mindenkori vezetőinek elsősorban kívánom, hogy egy olyan közösséget kovácsoljanak, amelyben egymást megértve és szeretve vegyék úgy át a Hargita nevet, melyet az öreg együttes hagyott rájuk, rátok, szép munkátok eredménye örömöt adjon nektek és közönségeteknek, bárhol is szerepeltek.

(Bécs, 2001. január 21.)

     A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes 30. évfordulóját ünnepli. Holnap délben (14.30 órai kezdettel) a csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házának márványtermében sajtótájékoztatót tartanak, melyen olyan személyiségek, illetve szakemberek vesznek részt a tervek szerint, mint Gérnyi Gábor miniszteri biztos; dr. Mesterházy Vera, Hungexpo PR-menedzser; Romhányi András, a Magyar Művelődési Intézet Határon Túli Magyarok Osztályának vezetője és a Hargita 2000 Kárpát-medencei turné főszervezője, Serfőző Sandor, a Magyar Állami Népi Együttes igazgatója, valamint Timár Sándor és felesége. A satótájékoztatót követően a meghívottak Ádám Gyula fotókiállítását tekinthetik meg, majd az együttes egykori és jelenlegi tagjai és koreográfusai gálaműsorral köszönik meg támogatóik, fenntartóik és barátaik több évtizedes segítségét.

Toró Emil