Új Magyar Szó, 2010. augusztus 10.
Jubileumi emlékezés az elsõ csíkszeredai régizene-fesztiválra
Összeállította: Cseke Gábor
A Csíkszeredai Régizene fesztivál idei, július eleji rendezvényét jubileumiként emlegették. Merthogy harminc éve tartották meg az elsőt. Aztán 1986-ban megszakadt a sor: betiltották. 1990-ben ismét felélesztették. A szereplők, a stílusok, a koncepciók változtak, a szándék és a lelkesedés nem. Az idén a szervezők emlékezés és megújulás dolgában is viszszatértek a kezdetekhez. Ennek egyik gesztusértékű eseménye volt az az értékes, dokumentáris és művészi értékű kiadvány („Széllel tündökleni…” Emlékek a harmincéves Csíkszeredai Régizene fesztivál kezdeteiről), amit a Hargita Megyei Kulturális Központ az egykori Barozda-együttes kezdeményezésére jelentetett meg. A könyvecske a fesztivál kezdeteiről szóló emlékezések, dokumentumok mellett tartalmazza annak a Barozda-féle CD-nek a teljes szöveges és hanganyagát, amely lemez formában 1985-ben nem jelenhetett a hatóságok tiltása miatt. A kiadványról írja bevezetőjében a HMKK igazgatónője, Ferencz Angéla: „Az a zenés melléklet, melynek keletkezési története, szövege és hanganyaga a kiadvány végén megtalálható, több mint zene. Ha 1985-ban az a lemez megjelenhetett volna, talán másképp alakul a történelem, és azóta talán mindannyiunk fejében volnának dallamok a lemezről. Ez a jubileumi kiadás összekapcsolja a múltat a jelennel, és ha igaz az a mondás, hogy a történelem soha nem ismétli meg önmagát, de elintézetlen dolgait makacsul visszajátssza, az Önök nevében is köszönöm a történelemnek, hogy most visszajátszotta.” A kötet, illetve egyéb visszamelékezések nyomán utána néztünk, hogyan is állunk azzal a visszajátszással…
Miklóssy Vári Vilmos: „1978. március 19-én Csíkszeredában, a Mikó-vár ódon falai között Gábor Dénessel rendeztünk egy nagyszabású Ex libris kiállítást. A vernissage ünnepélyesebbé tételére a már nagy tekintélyt és elismerést szerzett Barozdát kértük fel. Az együttest alapító, vezető Pávai Istvánnal, aki Szabó Csaba zeneszerzővel akkortájt lektorálta a Muzsikában megjelent Mikor az virginat csinalo valék… című írásomat, úgy egyeztünk, hogy a kiállítás megnyitón a Kájonikódex későreneszánsz dallamaiból adnak elő. Aztán még abban az évben, május 7-én a székelyudvarhelyi Múzeumban következett a szintén általunk rendezett könyvjegytárlat hasonló együttműködéssel, amit azt az alkalomra készült prospektusok, leporellók immáron dokumentálnak.
Innen már csak egy lépés volt a csíkszeredai Régizene Fesztivál közös megálmodása, majd megvalósítása. Történt ugyanis, hogy ezidőtájt éppen Kájoni János Magyar Herbáriumát (Füveskönyvét, 1656-1673) tártam és dolgoztam fel, melynek eredményeként a Congressus Pharmaceuticus Hungaricus (Budapest, 1979. szeptember 24-29.) meghívott vendége, előadója lehettem. Gondolván, hogy a zenetörténetben oly neves fráter-páter, ha az orvos-gyógyszerészbotanikának is oly jelentős opuszt hagyott hátra, akkor illik tisztelegni születésének negyedfélszázados évfordulóján. Emlékhangversenyt a Mikó-vár udvarán! Miután kérésemet az akkori elöljáróság engedélyezte, Barozdásokkal, Pávai Istvánnal egyeztettük a koncert népzenei-régizenei repertoárját, és 1979. szeptember 20-án a Mikó-vár udvarán sor került az In memoriam Joannis Kajoni emlékhangversenyre. A koncerten fellépett a Barozda-együttes, meghívtuk az erdővidéki Cameratát és műsorvezetőnek Boros Zoltánt, a bukaresti tévé magyar adásának zenei szerkesztőjét. A hangverseny után született meg az ötlet: ez a régizenélés legyen több egy koncertnél, váljon a régizene fórumává, hiszen igényli a város, és lelki erőforrása lehet előadónak, hallgatónak egyaránt. Ott és akkor határozottan nemcsak szakmai-esztétikai, de etikai tartásunkat jelezte. Azt a bizonyos adys mégis-morált, és ahogy néhányan megálmodtuk, 1980-tól évente meg is rendeztük a Régizene Fesztivált.” (2001)
Boros Zoltán: „Akkor már az RTV magyar nyelvű műsorában gyakran szerepeltek régizene együttesek, amelyek a műfaj magyarországi újjáéledésével egy időben jöttek létre Erdélyben. A magyar adásnak rendszeresen voltak nyilvános rendezvényei (például a Zenés karaván, a Kaláka), amelyeken a táncház és a régizene mozgalom legjobbjai léptek fel. Az akkor nagyon sokak által nézett televízió nyilvánossága szinte táncház- és később régizene-divatot hozott létre a szó legjobb értelmében…
A Kájoni évforduló után már könnyebb volt a párt propaganda-szerveinél elérni, hogy rendezzenek egy régizenei fesztivált a Mikó/vár udvarán. A fesztiválnak akkor hihetetlenül fontos szerepe lett, hisz a magyar zene méltatlanul elfelejtett gyöngyszemei szólalhattak meg fiatal muzsikusok előadásában egy olyan időben, amikor Romániában egynyelvű magyar előadásokat a színházakon kívül alig lehetett látni. A régi magyar világi muzsika rövid idő alatt még jobban elterjedt, főleg Székelyföldön, de hála Nagykárolyban Deák Endré nek, Kolozsváron a Musica Antiqua-nak, Marosvásárhelyen Brandner Nóra együttesének, a Partiumban és belső Erdélyben is, sőt a bukaresti magyar iskolában is alakult együttes Öllerer Ágnes vezetésével. Sok zenetanár rájött, hogy a könnyen énekelhető, megjegyezhető veretes dallamokat szívesen éneklik a diákok, ráadásul gyerekeik kosztümös, zenés előadásaiért a szülők is lelkesedtek…” (2010)
Orbán Balázs: „A kiemelkedő egyéniség közelsége mindig érezhetően meghatározta korának és környezetének szellemi arculatát. Különösen akkor, ha olyan sokoldalú, igazi reneszánsz tudósművész típusával állunk szemben, amilyen Kájoni János, a többnyire CsíkSomlyón tevékenykedő zeneszerző, orgona- és vírginál-építő, botanikus rendházfőnök volt. Gazdag életműve és egész emberi magatartása a haladás, a béke és barátság szolgálatában állott, tevékenysége ezért hat ma is időszerűnek, általános érvényű, követendő példának. Ez a felismerés vezette Hargita megye művelődési irányítóit tavaly szeptemberében, Kájoni születésének 350. évfordulóján, hogy megrendezzék az első hangversenyt a Mikó-vár – megfelelő hangulatot és akusztikát biztosító – udvarán… Ezt folytatni kell, mondtuk, hangversenyek, fesztiválok vagy akár várjátékok formájában. S az első régizene fesztivál június 7-9 között Csíkszeredában és Somlyón lebonyolított hangversenyei beváltották a hozzájuk fűzött reményeket…
Elsőnek a helybeli, Kájoni nevét viselő együttes újjászületését kell megemlítenünk. Vezetője, Pávai István olyan műsort állított össze, amely jól szolgálta a fesztivál célját: megismerkedni a hazai és külföldi gyűjtemények korabeli (XVI-XVII. század) magyar tánczenéjével, amely sajátos színfoltként épül be a középkori zene hatalmas időt (XII-XVII. sz.) felölelő sokszínű világi zenéjébe – amire ma a „régizene” megjelölést használjuk…
Köszönetet mondunk a résztvevőknek és azoknak, akik mindezt megszervezték, irányították (Hargita megye Művelődési és Szocialista Nevelési Bizottsága, a KISZ, Boros Zoltán játékvezető, Pávai István zenei szerkesztő, Miklóssy V. Vilmos, Bálint Lajos szervezők, a Megyei Múzeum, a Televízió) és az első Régizene Fesztivál megszületésében részt vállaltak, lehetőséget teremtve egyben a szerencsés folytatásra is.” (1980)
László Ferenc: „A régizenélés fölbecsülhetetlen ajándéka, hogy eltörli a hivatásosok és a műkedvelők gyakorlata közötti határvonalat, de nem úgy, ahogy az efféle összemosás kártékony – nem előbbiek „lehúzásának” árán! –, hanem: sőt. Már csak ezért is megérdemelné, hogy okosabban támogassa – például a zenetudomány és a zeneművészképzés…
Azoknak a művészeknek a zöme, akik ezt a zenefajt nálunk éltetik, végzettségük szerint általános iskolai zenetanárok, akik az előadóművészi gyakorlatba öntevékenyen nőttek bele, mint például Simó József, Deák Endre, Elekes Emőke, a fesztivál kimagasló és jellegzetes hősei. Valamelyest Szilágyi Zsolt is idetartozik, mert csak mint karvezetőnek van főiskolai képesítése, énekesként azonban a maga erejéből küzdötte föl magát az országos hangversenyélet elismert személyiségei közé. És még sokan tartoznak ide, fölsorolhatatlanul sokan: legalább olyan mértékben nyugszik az ő vállaikon ez a fesztivál, mint a hivatásosságot képviselő „elit” és a csatlakozó „sokaság” vállain együttvéve. És nemcsak ez utóbbiak tanulnak tőlük rengeteget, hanem az előbbiek is. Ha mindezekben nem tévedek, Csíkszeredán a bölcsek kövét tartjuk a kezünkben. Olyan zenefajt éltetünk, amely a magas szintű hivatásosság és a széles körű műkedvelés, a tudományos kutatás és az előadói gyakorlat lehető legszervesebb egybefonódásának, kölcsönös egymást támogatásának lelkesítő példája…” (1983)
„Az új hullámnak a forrása a marosvásárhelyi (utóbb feloszlatott) tanárképző intézet volt. Kulcsszemélyisége volt és marad Babrik József, a sokoldalúan tehetséges főiskolai hallgató, aki huszonötödik születésnapja előtt meghalt, és nemzedékének eszményképévé vált. Főiskolai tanulmányaival párhuzamosan barátja, a magyarországi Kecskés András támogatásával Magyarországon lantot is tanult. E hangszer fiatal mestereként úttörő volt Romániában.
A régizene-mozgalomra, amelyet ő és baráti köre elindítottak, mindenekelőtt a komoly és sokoldalú, mindazáltal nem akadémiai jellegű képzés volt jellemző. A historikus előadói gyakorlat alapjait, az éneklést és a reneszánsz és a kora barokk számos hangszerének a kezelését főleg autodidaktákként és egymástól sajátították el. Ezek a muzsikusok egyrészt a reneszánsz zenealkotásainak, másrészt nemzedékük popzenéjének vagy a honi népzenének a művelését nem tartották összeegyeztethetetlennek, mindhárom zenefajt szeretettel kutatták és gyakorolták. Így régi zenei tevékenységük ifjúságközelibb, popmuzsikálásuk nemesebb lett. Ennek a meglepően életerős mozgalomnak az évi szemléje a Román Televízió magyar adása finanszírozta Csíkszeredai Régizene Fesztivál volt, amelyet először 1980-ban tartottak meg, és 1986-ban, hetedik megtartása előtt egy nappal tiltottak be a hatóságok.” (1992)
Malina János: „A legkiérleltebb, legmagávalragadóbb produkció azonban kétségkívül a – már előző este megismert – Kájoni együttesé volt ezen az estén… Ők a Carmina burana középkori diákdalaiból adtak elő egy csokorravalót, sok temperamentummal és humorral, de igen dicséretes módon elkerülve az ebben a műfajban mindig ott leselkedő veszélyt, azt, hogy az előadás elnagyolt, vad álzenéléssé váljék. Remek hangszerjátékosok (hangszereik többé-kevésbé el is fogadhatók középkori hangszereknek), szépen és tisztán énekelnek, és egészen különlegesen szuggesztív ütősteljesítményt nyújtottak, amiben, úgy vettem ki, a sokoldalú Elekes Emőkének volt oroszlánrésze. Csak megismételhetem velük kapcsolatban a Vox Humana kórusnak odaítélt jelzőmet: európai szintű…” (1983)
Horváth Károly: „A Kájoni együttes szempontjából az annyit vitatott historikus előadásmód kérdése is megoldottnak tűnik. A művekhez, a művek interpretálásához a kulcsot a népzene adhatja meg (díszítések, hajlítások, művekhez való hozzáállás). Gyakorló népzenészekként kezük alól a régizene-művek sajátos fénynyel, varázzsal kerülnek ki. Sok más zenekar bágyadt produkciója után a Kájoni együttes előadásai valósággal robbannak a színpadon…
A Csíkszeredai Régizene Fesztiválnak természetesen nagy fontosságot tulajdonítanak. Az eddig öt alkalommal megrendezett fesztiválon résztvevőkként és művészi tanácsadókként járultak hozzá a rendezvény sikeréhez….
Megjelenés előtt álló lemezükről esik szó. A lemezre felvett anyaggal az volt a céljuk, hogy a hazai fiatalság irodalmi tanulmányaihoz zenei illusztrációt szolgáltassanak. A lemezen históriás énekek, széphistóriák, vándorénekek, Balassi énekelt versei, népies műfajok, virágénekek, kuruc dalok, táncdallamok találhatók…” (1985)
Simó József: „Sajnos, a Barozda népszerűségének növekvésével arányosan nőtt a román belügyi szervek érdeklődése is irántunk. Így nem is ért igazán meglepetésként, mikor üzenet érkezett, hogy tervezett lemezünk történelmi tartalma miatt szükségünk lesz a Romániai Zeneszerzők Szövetségének jóváhagyására, ezért vigyük fel az anyagot Bukarestbe. 1984 őszén fogadott a szövetség elnöke, kéréseinek zöme Kájoni származása, szerepe, nevének helyes írásmódja körül forgott, majd kb. 20 perces faggatózás után elbocsátottak. Választ később kaptunk, szintén üzenet formájában: „Az anyag nem alkalmas kiadásra.” 1985-ben, egy bukaresti bizottság a Barozda tevékenységét vizsgálta, s a rendszerváltás előtti utolsó régizene-fesztiválon a Barozda már nem is szerepelt önállóan, minden tervezett műsorát Bukarestben kellett engedélyeztetni, ami gyakorlatilag megbénította tevékenységét.
1986 tavaszán, a már kiplakátolt hetedik Csíkszeredai Régizene Fesztivált két nappal a rendezvény kezdete előtt Bukarestből érkezett rendelkezéssel betiltották. Lemezünk 25 évet várt arra, hogy megjelenhessen.” (2010)
Fazakas János: „A fesztivál indulásakor a városi KISZ-bizottság első titkára voltam. Az ötlet tudtommal Pávai Istvántól származik, a kivitelezés nagy részét Kardalus János vállalta magára, aki akkor a Népi Alkotások Házának az igazgatója volt. Köze volt persze a fesztiválhoz a Barozdának egészében – s elég sok köze volt hozzá néhai Bálint Lajosnak… Benne volt még a szervező bizottságban Léstyán Dénes, a városi könyvtár akkori igazgatója, János Pál múzeumigazgató…
Az ifjúsági szervezet részéről Lajosék feleltek konkrétan érte, én csak tudtam róla, vagy kétszer megbeszélésen is részt vettem, amikor a városi tanácsban tárgyaltak a fesztiválról, s rábólintott mindenki, persze, a szükséges hangsúlyokkal, hogy aztán vigyázzunk a jellegére, nehogy ebből egyéb legyen, ugye, mindenki félt az ilyesmitől. Sok mindent éppen azért nem vállaltak abban az időben, hogy később ne legyen baj vele. De mert elfogadtuk, pártfeladat lett belőle, amit aztán csinálni kellett…
Kellemes emlékeim vannak a fesztiválról meg egyéb rendezvényekről, amiket akkoriban felkaroltunk, ilyen volt a siklórepülés, sakkbajnokság, táncház, úgy, ahogy volt, mindenestül. Ha ügyesen csináltad, akkor ki lehetett vitelezni ilyesmit is. Akik akkor kockáztattak, azoknak volt igazuk. A Barozdások előtt ma is le a kalappal, vitték az egészet szakmailag, nekünk csak az apraja jutott a szervezésből, valahányszor közeledett az esemény. Ott mindenki dolgozott, a zenészek is. Hordták, cipelték, amit csak kellett. Annak idején nem volt szégyen a közmunka. Ha volt egy jó ötlet, akkor aki melléállt, az csinált mindent. Ha kellett, állványt épített, ha kellett, cipelte a ládákat, az erősítőfelszerelést… Egészen biztosan nem maradt volna fenn máig ez a fesztivál, ha akkor nem lett volna értelme elkezdeni… A folytatás, azt hiszem, már jóval símábban ment, mert, mert volt mire építeni.” (2010)
A csíkszeredai régizene-fesztiválon felléppett Kájoni-együttes, teljes felállásban
(Fotó: archív)
Régi hangszerek – a Barozda egyik fellépése elõtt
(Fotó: Ádám Gyula)
Hangol a Barozda. A legendás együttes bemelegít a fesztiválzáró, jubileumi koncertre
(Fotó: Ádám Gyula)