Csíki Hírlap, 2007.09.28.
Közös ünneplésre hív ma 19 órától a Szakszervezetek Művelődési Házába a Barozda együttes, a három évtizedes születésnapját ünneplő táncházmozgalom székelyföldi elindítója. Úgy robbant be ezelőtt harminc évvel, akár a Beatles Angliában – mondja Simó József, a Barozda egyik alapító tagja a táncházról, amelyre rövid idő alatt ráharapott a fiatalabb generáció. Aztán lassanként beverekedte magát a köztudatba: ez a saját kultúrkincsünk, észrevétlenül mindig is táplálta a kultúránkat. Mit jelentett a táncház akkor és ma, milyen szerepe volt a Barozdának a mozgalom elindításában – többek közt erről beszélgettünk a jelenleg Svédországban élő zenésszel.
– Miként fogadták ezelőtt harminc évvel a Barozdát, a táncházat?
– Ez akkoriban egy teljesen új műfajnak számított, bár a népi kultúrából, élő forrásból merített. Nagyon vegyes volt a fogadtatása, azt is mondhatnám, úgy robbant be, mint annak idején a Beatles Angliában: teljesen új hangzás, új gyerekek új frizurával, új viselettel, új mentalitással. Az akkori rendszer vezetői, Csíkszereda KISZ-bizottsága, a városi kultúrintézmények annak ellenére, hogy nem volt teljesen kategorizálható jelenség, támogatóan, pártfogóan viszonyultak hozzá. A közönség reakciója megoszlott: a fiatalabb generáció határozottan ráharapott, érezte, ez majdnem olyan, mint a rockzene, csakhogy a miénk. Egyfajta nemzetiség önérzettabletta, kultúrhiányt pótolt, az iskolában, az akkori médiában hiánycikknek számított, nem is beszélt róla senki. Fel kellett fedezni, be kellett hozni a városba, és ennek valaki a közönsége kellett legyen. Mi voltunk a művelői, de ez nem lehetett volna így, ha nem találunk megfelelő közönségre.
Az akkori idősebb generáció részéről vegyes fogadtatásra talált. A diákok keddenként jártak az első táncházakba, aztán szerdán a bentlakásban vagy a tanárok részéről rendszerint megrovásra került sor. Aztán szép lassan beverekedte magát a köztudatba. Mi voltunk abban a szerencsés helyzetben – nem mondhatnám, hogy nagy tudatosság volt ebben –, hogy ösztönösen ráéreztünk, erre szükség van, de amúgy is előbb-utóbb felfedezte volna valaki. Nagyon köszönjük az életnek, a sorsnak, hogy mi lehettünk azok, akik elsők között ezt a kultúrkincset kibányásztuk, a városba behoztuk, és úgymond közkinccsé próbáltuk tenni. Ezáltal egy óriási ajándékot kaptunk. Ma már sokan azt sem tudják, hogy volt egy Barozda, egy kezdő korszak, amikor ezt ki kellett „ásni”, hogy rengeteg áldozatot követelt, de nem is ez a lényeg, hanem hogy mára mindenki elfogadta, játssza és használja.
– A táncházról azt tartják, életformát is jelent…
– Ez így igaz. Ha belepillantunk a mai társadalom rétegződésébe, nem mondhatjuk, hogy a táncház általánosan elfogadott kultúrérték. Továbbra is vannak társadalmi osztályok, amelyek az úgynevezett magas kultúrához, klasszikus zenéhez, operához, zongora-, hegedűversenyhez előbb fordulnak, mint a népi kultúrához. De nem ez a lényeg. Fontos, hogy ez egy élő forma, hogy sikerült átmenteni, sőt, sikerült visszamenteni is. Egyes falvakban, ahol a polgári hatásoknak köszönhetően a hagyomány kiveszendőben volt, amikor látták, hogy a városi gyerekek kincsként, értékként használják, hirtelen újra felfedezték saját értékeiket, és számtalan falut vagy tájegységet tudnánk felsorolni, ahol ez visszahatott. Újraéledt a táncoló-, éneklőkedv, továbbélt a zenélési hagyomány… Ennek mindenképp megvolt a szerepe, jelentősége, és ma is megvan, attól függetlenül, hogy bizonyos rétegek ezt elismerik vagy sem.
– Külföldön hogyan fogadták a Barozda fellépéseit, inkább a magyarokat mozgatta meg?
– Ez nagyon mélyre vágó kérdés. Azt kell mondanom, hogy az idegen környezet, ahová mi elvándoroltunk, elmenekültünk, szívesebben és jobban fogadta, mint az emigráns magyarság. Van egy magyar emigráció, amely a ’40-es években, aztán ’56 után ment el – ezek a generációk azt a kultúrát vitték magukkal, amelyik távozásukkor volt érvényben, és azt is őrizték meg. Tulajdonképpen ez ránk is érvényes, egy megkövesedett, 20 évvel ezelőtti állapotot hordozunk. Akkor mentünk el innen, mikor a táncházmozgalom dúlt-fúlt mérgében, hatalmában… Nem volt anyagi érdekeltség mögötte, hiszen nyereséget az akkori rendszer körülményei között semmilyen formában nem lehetett remélni. Inkább áldozatot követelt, mintsem jövedelmet hozott volna. Mivel akkor mentünk el, amikor ez az állapot volt érvényben, ezt őriztük meg, épp mint a moldvai magyarság: nyelvében és kultúrájában megmaradt abban a stádiumban, mint amikor elmenni kényszerült. A két világháború között, a negyvenes években, az ’56-ban kivándorolt magyarság még keményen nótázott, neki az volt a magyar kultúra. Így rögtön ellentmondás adódott, amikor kimentünk, mert egy olyan kultúrát képviseltünk, aminek a táncház, a falusi kultúra, a népzene, az eredeti néptánc volt az alapja. Ez a két kultúra nem igazán tudott találkozni egymással. A Barozda magja Svédországba, ugyanabba a városba került – ez nagyon előnyös helyzetet teremtett, egyrészt a megmaradás, az életérzés szempontjából, tudtuk folytatni, amit akartunk: magyarul énekelni, zenélni, táncolni. Másrészt ugyanezt kifelé egységesen tudtuk megmutatni. Nagyon hamar elfogadtak, Nyugaton amúgy is úgy tudják, hogy Erdély egy népzenei kincstár. Így amikor megérkeztünk, ráadásul mint egy egységes zenekar, nagyon örvendtek nekünk, rögtön felkaroltak, a turnézástól a tévé-rádió szereplésig az első évektől mindez megvolt. Ez megtartó erőt is adott, ugyanakkor, véleményem szerint, az erdélyi népzenének is hasznára vált, hiszen ennél jobb reklám északon nehezen képzelhető el. Azóta is folyamatosan fellépünk, többnyire koncertek formájában.
– Milyennek látja az elmúlt évek hozta változásokat?
– Amennyiben azt eredményezi, hogy egyre több fiatal vesz részt ebben a mozgalomban, csak pozitív lehet. Végül is egy zenei és mozgáskultúrai művészeti-anyanyelvi kultúráról van szó. Kodály régen megmondta: zenei anyanyelv kell, anélkül nem állhatunk biztos alapokon, anélkül nincs mire építenünk, rátegyük akár az idegen behatásokat. Az európai nyitottsággal, az Unióba való belépéssel mindenféle nyugati kommerciális kultúra áramlik befelé. Ezt csak akkor tudjuk nagy biztonsággal kezelni, ha van egy biztos alapunk, amire építsünk. A népi kultúra, a zenei anyanyelv az egyetlen, ami biztos szűrőt ad. Nyugaton már lehet látni, hogy a sok kommersz hatás mennyire át tudja venni az identitás biztonságát nyújtó kultúra helyét. Északon egyértelműen az angolszász kultúra, az amerikai pop-, rockzene uralkodik. Ha egy svéd fiatalhoz fordulok, s megkérdem, hogy te mitől vagy svéd, nem igazán tudja megmondani. Svédország nagyhatalom a popzenében, bár angol az együttes neve, angolok a szövegek stb. Az ő kultúrájuk teljesen feloldódott ebben a nemzetközi angolszász pop-kultúrában. Kérdés: mi ezt akarjuk-e. Ha igen, akkor nem olyan fontos a táncház, mert csak „akadályozza” ezt a folyamatot… Egy kis nemzetnek, amely kisebbségben él, mindig is fontos a saját kultúrája. Amíg nyomás nehezedik ránk, fontos, hogy ellen-nyomást tudjunk gyakorolni. Északon semmiféle nyomás nem nehezedik senkire, nem is fontos az identitás… Ha az elmúlt rendszerben nem lett volna akkora ellenakció, talán mi is lustábbak lettünk volna.
– Hallhatjuk még a régizene fesztiválok valamelyikén a Barozdát?
– Persze, meghívást, illetve „felszólítást” kaptunk a jövő esztendőre, nem elképzelhetetlen, hogy itt leszünk. Lévén, hogy mi is 30 évvel idősebbek vagyunk, időnként kisebb-nagyobb javításra szorulunk, a társaság néha foghíjas, de szívesen dolgozunk tovább.
– Mit hallunk ma este?
– Közös ünneplést szeretnénk, ahol a közönség ugyanannyira részese a történéseknek, mint mi. Bármit is tettünk, sok munka volt mögötte, de mindig is közönségre talált Csíkszeredában, és ezt nem felejtjük el. Megpróbáljuk mindenből a javát adni, meghívtuk barátainkat, azokat, akik egykor együtt éreztek, együttműködtek velünk, gazdag műsort ígérünk.
Székely Judith