Hargita Népe, 2007.19.
A közelgő prímástalálkozó és a 30 éves Erdélyi Táncház jubileumi ünnepség közbeeső napján, azaz jövő hét péntekén Csíkszeredában koncertezik a Barozda, az erdélyi táncházmozgalom életre keltésében meghatározó szerepet betöltött együttes. A népi hangszeres muzsikálás, éneklés és tánckultúra, illetve az erdélyi régizene megmentése érdekében sokat tett együttes énekesével, a hazaköltözött Győrfi Erzsébettel csíkszeredai otthonában beszélgettünk az elmúlt harminc évről.
– Hogyan verbuválódott az együttes ezelőtt 31 esztendővel?
– Pávai István és Simó József Kolozsváron az utolsó egyetemi évek alatt már tudatosan a folklór és népzenegyűjtés irányába fordultak. Pávai a Visszhang nevű diákrádióban népzenei ismeretterjesztő műsort állított össze. Aztán a véletlen szerencse úgy hozta, hogy mindketten Csíkszeredában kaptak tanári állást 76 őszén. Innen már csak egy lépés volt a népzeneegyüttes megalakítása. Az iskolában találkoztak Bokor Imre csellistával, akiről kiderült, szépen játszik hegedűn is, gyimesi születésű, sőt Zerkula Jani bácsinak a közvetlen szomszédságában lakott. Így hárman alkották az együttest, én jó fél évre rá kapcsolódtam hozzájuk.
– E találkozás hogy történt?
– Akkor voltam óvónőképzős, énekeltem Imets Dénes tanár úr kórusában, de énekese voltam a gimnázium beat- együttesének is. Ahol valamilyen zenei megmutatkozásra lehetőség adódott, én abban részt vettem. Ilyen módon kerültem színpadra a kórussal egy alkalommal, amikor egy Kodály-gyűjtést énekeltem, és Pávai Pista meg Simó Jóska zsűriztek, énekest kerestek. Akkoriban már Hajdú Zoltánnak (szerk. megj.: az együttes későbbi meghívott munkatársa) köszönhetően más irányzatokat is próbálgattunk. Neki köszönhetően hallgattuk a Sebő-lemezeket, úgyhogy szellemiségében már igen határozottan kezdtünk ez irányba tevékenykedni. Aztán Pávaiék Hajdú Zoltánnak szóltak, hogy rám esne a választásuk.
– Ez pedig szerencsés egymásra találásnak bizonyult.
– Teljes mértékben, hisz meghatározta életem további alakulását. Madéfalvi létemre természetesen volt közöm a népzenéhez, de az a fajta népzene még nem foglalkoztatott. Jóformán a Koncz Zsuzsa-, Illés-, LGT- és Beatles-számokon cseperedtem fel, a népdal autentikus visszaadási lehetőségével azonban a Barozdánál találkoztam. Olyan fiatalon ebbe a közösségbe pottyanni, mindenképpen a sors kegye volt. Azóta is kisebb-nagyobb megszakításokkal együtt dolgozunk. A fiúk 86-ban elhagyták az országot, amikor már teljesen ellehetetlenítettek bennünket, ugyanis a műsorok cenzúrázása után jöttek a zaklatások, házkutatások… Én csak rá négy évre mentem el, de nem egy országba kerültünk, ők Svédországba, illetve Magyarországra költöztek, én a családommal Németországba. Ez természetesen egyfajta szakadást idézett elő az együttes életében. A nagyobb fesztiválokra igyekeztem kiutazni, és olyankor összeverődött a csapat.
– Székelyföldön az első táncházat a Barozda tartotta Csíkszeredában. Hogyan lehetett a táncház-szeretet csíráját elültetni, ami a későbbiekben egyre több városban megismétlődött?
– Az együttes nemcsak az eredeti népdalok felgyűjtésében és megtanulásában látta munkáját, mondhatni missziós célt tűzött ki: ennek a terjesztésére vállalkozott. Elsősorban a diákságot szólítottuk meg. A legelső táncház a Pál Gábor-féle házban, a mostani magyar konzulátus épületében volt. Nem mindig működött problémamentesen, de zömében mindenki támogatta. Aztán, mint egy fertőző betegség, aki bebotlott a táncházba, az ott ragadt, és ekkor már nemcsak a tanuló diákság, hanem a felnőttek egy rétege is csatlakozott. Majd bemerészkedtek a faluról ingázó munkások is, akik lelkületükben még közelebb álltak a táncház szellemiségéhez. Valahogy így alakult. Táncoktatónak Pávai Pista, Hajdú Zoltán, Rangyák József és én vállalkoztuk, de ez még távol állt attól, amit a mai hivatásos néptáncházasok megtehetnek, hogy táborokba járhatnak, ahol megtanulják oktatni a különböző tájegységek tánclépéseit. Akkor ez abból állt, hogy a társaság összeült, muzsikáltunk, énekeltünk, és a táncokat is egymástól tanultuk, illetve a gyűjtés során falvakon igyekeztünk ellesni a lépéseket. A barázdások közreműködésével 77-ben megalakult a Venyige együttes, és Székelyudvarhelyen is beindult a táncház, majd Sepsiszentgyörgyön, Brassóban stb. Végig feladatunknak tekintettük, hogy minél több helyre eljussunk. Gyűjtőútra indultunk Felcsíkon, a Gyimesekben és Sóvidéken, majd a Kis-Küküllő menti népzenéhez is közelebb kerültünk, igyekeztünk a szórványmagyarság folklórját is megismerni. A kolozsvári táncházasokkal, akik februárra datálják a kezdést, is jó viszonyban voltunk. Felváltva jártunk egymáshoz táncházazni. Csodálatos szép éveket töltöttünk így. A hajnali vonattal érkeztünk haza, reggel pedig várt a munka, a tanítás. Mai napig úgy érezzük, hogy a táncháznak köszönhetően sikerült egy nagy családdá kovácsolódnunk. Közben tévéfilm készült a terepmunkánkról, és a kolozsvári, marosvásárhelyi, besztercei, de csíkszeredai Kalákákról is felvételek készültek.
– A bukaresti televízió magyar adása azáltal, hogy ezeket a felvételeket sugározta, mennyiben segített a táncházmozgalom megerősödésében?
– A műsorok sokat jelentettek, de egy idő után ki kellett játszani a cenzúra figyelmét. Sosem felejtem el, hogy amikor Hunyad, Brassó, Hargita és Bákó megyéből hoztunk falusi népzenész adatközlőket, az engedélyező szervek csak az adás bejátszása után jöttek rá, hogy akkor valójában a bukovinai, barcasági, gyimesi és moldvai csángók Kalákájáról volt szó… A műsorok cenzúrázásával kezdődött a baj. A zaklatások és házkutatások után Simó Jóskát az együttes névváltoztatására és a műsorok összetételének átalakítására szólították fel, és ez már olyan szintű ellehetetlenítés volt, hogy nem maradt több kiskapu, és jött a költözés. Mindannyian szívesen folytattuk volna, mert hatalmas jövőképünk volt. Ahogy lendületesen dolgoztunk, úgy gyűrűződött magunk köré az a sok-sok ember. A rövid tíz év után a gáncsoskodások akadályozták meg a folytatást.
– Pedig a népzene mellett az erdélyi régizene feltárásával és terjesztésével is kezdett foglalkozni az együttes.
– Igen, 79-ben a Kájoni János emlékünnepségen felléptünk a Mikó-vár udvarán, és ekkor merült fel először a régizene-fesztivál szükségessége. Rá egy évre a Barozda-tagok és további közreműködők által létrehozott Kájoni együttes 16–17. századi tánczenével mutatkozott be. Lett volna egy régizene-lemez is…
– Az azóta évente megrendezett, immár nemzetközi jelleget öltött régizene-fesztivál keretében nem lehetne azt bemutatni?
– Az igazság, hogy többször is kaptunk meghívást, de mindannyian egyszerre nem tudtunk eljönni, borzasztó nehéz volt egyeztetni a munkahely és család miatt. Nem a szervezőkön múlott, hogy nem léptünk fel, bár én a Jánossi együttessel meghívottként még énekeltem.
Ha a hatóságok nem szóltak volna bele, még több szép munkát tudhatnánk magunk mögött a népzene és a régizene területén. A mai táncházasokat már optimistán nézem. András Mihály, a Hargita néptáncegyüttes igazgatója és a hivatásos néptáncosok már azt a szemléletet követik, hogy a táncok eredtükhöz hűen kerüljenek a színpadra. Ez már nagy eredmény. Bár nem tulajdoníthatom magunknak, úgy érzem, valahol abban gyökerezik, amit mi elindítottunk.
– A hazatérés gondolata mikortól foglalkoztatta?
– Azt mondtam, ha megszűnik az a sok gáncsoskodás, hazajövök a családommal. A Németországba való kitelepedésünk második évében elkezdtük építeni itthon a családi házat. Tudatos ottlét volt. Csak a lányunkat nem akartuk kiragadni a megszokott iskolarendszerből, vártunk míg leérettségizik. Igyekeztünk úgy nevelni, hogy ő is kanyarodjon vissza. Jelenleg Budapesten tanul. Az irányt már tartja, és ez jó jel. Most júliusban adódott lehetőség végleg hazajönni. Nem akarom erénynek feltüntetni, de úgy szoktam mondani: „mi az ösvent kivertük, s hátha mások is jönnek még utánunk”. Németországban óvodában, iskolában tanítottam, korrepetáltam, majd egy ifjúsági központot vezettem. De akárhányszor lehetőség adódott, a Barozdával felléptünk, és abból további erőt tartalékoltunk.
– A táncházasoknak, a székelyföldieknek nem csengett idegenül a Barozda név. A külföldi fesztiválokon nem kérdeztek rá, hogy honnan jön ez a név és mit jelent?
– Mi a nevünkkel is jeleztük, mélyre akarunk szántani. Előfordult, hogy rákérdeztek a jelentésére, vagy a névadás történetére, ami 77-ben történt, és ahol Simonffy Kati és Panek Kati is ott volt, hogy a többféle javaslat után felvetődött a borozda és annak régies, népies változata a barozda, ami egyöntetűen mindannyiunknak tetszett.
– A jövő hét pénteki koncert repertoárja miből áll?
– Táncházcentrikus repertoárunkból, mely eleinte nagy lendülettel egyre csak bővült, fogunk egy kis ízelítőt nyújtani Moldvától a Mezőségen át a széki népzenéig. Meghívottjaink is lesznek: Kallós Zoli bácsi, Simonffy Katalin, a Sebő együttes, valamint a táncház elindításában közreműködők. Azt az időszakot szeretnénk megidézni, amelynek szellemisége szerteszivárgott és hatott.
Antal Ildikó