Harminc éve Kolozsváron indult útjára a táncházmozgalom, melynek példájára Erdély jelentősebb városaiban egymás után alakultak meg a táncházak, nagy volt a lelkesedés. A szórakozásból életforma, később sokak számára szakma lett. Nehéz felmérni, mi történt volna, ha nem születik meg a mozgalom, talán ez jelentette volna az autentikus népzene és néptánc kihalását. Nemcsak élőben, hanem a Román Televízió magyar adásában, a Kaláka műsorokban is felkarolták a népzenét és néptáncot. A nyolcvanas években a kommunista rendszer nem nézte jó szemmel, zaklatták a táncházasokat, sokan menekülni kényszerültek közülük, de a mozgalom túlélte a diktatúrát. Napjainkban erőteljesen újjáéledt, holnap ünneplik az erdélyi táncházmozgalom 30 éves évfordulóját. Összeállításunkban a mozgalom múltját kutatjuk.
Manapság fotósként ismerjük Ádám Gyulát, holott valamikor ő is táncosként kezdte. „Vásárhelyi diákként kapcsolódtam be a táncházmozgalomba. Már az elsőn ott voltam, és az eltelt harminc év alatt nem volt kimaradásom. Elmentünk egy pár székely, művészetis diák a táncházba, és úgy ott ragadtunk, hogy a mai napig kötődünk hozzá. Akik komolyabban táncoltunk, oktatni is kezdtünk. Gyergyószentmiklóson én hoztam létre az első táncházat. Vásárhelyen – még emlékszem – székit tanultunk, mert az még hagyományos formájában volt fellelhető. Az élt, nem felvételekről kellett előszedni. Ezt az élő hagyományt akarták a táncházba is bevezetni. Amikor először szembesültem a széki táncrenddel, azt mondtam: »Én székely gyerek vagyok, nekem a saját táncaim kellenének.« Hazajöttem, de rájöttem, itt semmi sincs, itt már minden polgáriasodott. Azt a hangulatot már nem kaptam meg, amiért a táncházba jöttem. Minket az fogott meg, hogy éreztük, nincs felöltöztetve, átöltöztetve semmi – ez nekünk szól, egyszerű, őszinte. Mélyebben kutatva, az öregeket faggatva rátaláltunk arra, amit kerestünk. Azelőtt azt tartották, hogy csak a széki táncok maradtak fenn és talán valami kalotaszegi töredék. Ásatásaink, gyűjtéseink alapján felerősödött és újjáéledt az udvarhelyi táncrend. Manapság a felcsíkit sem csak az erdélyi, hanem a magyarországi táncházakban is járják. Ez az erdélyi táncházmozgalomnak köszönhető. Miután elmentem kutatni, kezdtem fotózni és filmezni, mert mindent meg akartam örökíteni. Így szerettem meg ezt a szakmát, és így lettem fotós.”
A táncházmozgalom nem teljesedhetett volna ki, ha nem karolja fel a Kaláka műsor. „Külön kell választani a táncházmozgalmat a Kalákától, mert az utóbbi egy televíziós műsor volt, a táncházmozgalom pedig tőlünk függetlenül és rajtunk kívül kezdődött. A televízió később találkozott ezzel a mozgalommal. A Kaláka és a táncház olyan módon összehozható, hogy a televízióműsor későbbi dolog, és egyfajtaképpen »rátelepedett« a táncházra. Kezdetekben Pávaiék meghívására érkeztem Csíkszeredába filmezni. Nem volt idegen számomra ez a műfaj, annyiban volt újszerű, hogy erre most a városi fiatalság táncolt, és nem egyszerű muzsikusok, hanem a komolyzenében jártas zenészek játszották” – fejtette ki lapunknak Simonffy Katalin, aki Ion Moisescuval és Csáky Zoltánnal együtt szerkesztette az egykori Kaláka műsort.
Egész Erdélyt próbálták átfogni, Csíkszeredán, Udvarhelyen, Vásárhelyen kívül Besztercén, Aradon, Brassóban is jártak. Mindenik műsornak más jellege volt.
Azelőtt nem volt igazi népzenéről vagy néptáncról szóló műsor, minden folklórelőadást Mojszejev-stílusban készítettek. Felhasználták ugyan a népi elemeket, de egy túlkoreografált színpadi változatot hoztak létre, az eredeti zenét is átírták, sőt, sokszor át is hangszerelték. „Arra hivatkoztak, hogy Bartók nyomán cselekszenek. Ettől távol állt a valóság: míg Bartók szerves és világraszóló műveket alkotott, ezek a zeneszerzők valami rettenetes egyveleget hoztak létre” – hangsúlyozta Simonffy Katalin.
Megszűnt volna az autentikus népzene a táncházmozgalom léte nélkül? – tettük fel a kérdést Pávai Istvánnak. „A folklór falun való kiveszése egy hosszas folyamat, vajúdás eredménye lett volna. Nagyon sok helyen például már nem táncoltak férfitáncot, verbunkot, de párost még igen. Megszűntek azonban a hagyományos zenekarok, gardont már nem használtak. Minden átalakult, behozták az új hangszereket, a szaxofont, a tangóharmonikát. Ha valaki megtanul zenélni, de nincs összekötve a régi szálakkal, az már nem hagyományos népi zenét játszik. Mi arra törekedtünk, hogy ezeket visszaépítsük és felélesszük. Ebben a folyamatban segített, hogy az igazi népdal olyan elemi érzéseket fejez ki, amelyek újrateremthetőek. Az, hogy a katonadalban kicserélték a Ferenc Jóskát nem tudom kire, a probléma lényegén vagyis azon, hogy a legényt az otthonától és szeretőjétől elviszik, nem változtat. Nagyon sok minden veszett el azzal, hogy a város a falut modernizálni akarta, de paradox módon a táncházakban, a városon tudtuk visszahozni és megmenteni a népi kultúrát. Manapság ez visszahat, mert a falu észrevette, hogy ha ez a városnak tetszik, akkor neki is értékes lehet. Akkoriban mi voltunk azok, akik az első székelyföldi táncházat csináltuk, mi beszéltük rá az udvarhelyi zenészeket, hogy ott is legyen táncház. Sepsiszentgyörgyről vonattal jártak Csíkszeredába huszonvalahányan addig, amíg ott is nem alakult táncház. Az is megtörtént, hogy egyik zenészünk elutazott, és Kolozsvárról jött valaki, hogy helyettesítse. Nem kértünk pénzt semmiért, akkoriban mindez önkéntes alapon működött” – elevenítette fel emlékeit dr. Pávai István, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársa, a Barozda együttes tagja.
Szőcs Lóránt
A 30 éves az erdélyi táncház műsora
10–17 óra: Városi Művelődési Ház – régi és mai filmek vetítése táncházról, adatközlőkről 16 óra: Sportcsarnok – a kézműves kiállítás és vásár megnyitója 17 óra: Városi Művelődési Ház kamaraterme – a bukaresti televízió magyar adásának táncházközeli archív felvételei (Meghívottak: Simonffy Katalin, Csáky Zoltán és Pávai István) 18 óra: Csíki Székely Múzeum – fotó- és képzőművészeti kiállítás megnyitója 19 óra: Sportcsarnok – táncházgála 21 óra: Sportcsarnok – hajnalig tartó táncház