Háromszék, 2007 szeptember 29.
(Harmincéves az erdélyi táncházmozgalom)
Az erdélyi táncház harmincéves születésnapját ünnepeljük szeptember 29-én Csíkszeredában. Mindazokat várjuk a találkozóra, akik a harminc év során Erdélyben táncházat szerveztek, táncoltak, muzsikáltak, vagy csupán táncházközeliek voltak. Amikor májusban elolvastam az első, ehhez hasonló, később véglegessé vált felhívást, tudtam, szeptember utolsó hétvégéjére semmilyen más programot nem szervezhetek, nem szervezhet a családunk, nekünk gyermekeinkkel együtt ott a helyünk Csíkszeredában.
Azokkal kívánunk együtt ünnepelni, együtt csujogatni, énekelni, táncolni, akikkel abban a meghatározó tizen- és huszonéves korban is együtt jártunk a táncházakba itthon, egyetemi városokban és falusi mulatságokkor. Az erdélyi népzene és néptánc ünnepét ültük külön-külön minden egyes táncházban akkor, amikor a hagyományőrzésnek hivatalosan nem volt becsülete, sőt, művelése egyenesen bűnnek minősült. Olyan útravalót kaptunk a táncházban, hogy amikor a közel kétezer nevet tartalmazó, harminc évre visszatekintő táncházas listán a napokban azt olvastam a nevem mellett, hogy veterán, nem bosszús, inkább büszke voltam arra, hogy tizenhét évesen az akkor születő táncházmozgalom úttörőihez tartoztam
A három évtizedes évfordulón visszapillantót készítettem a sepsiszentgyörgyi táncházas kezdetekről, de mivel a megszólaltatott egykori zenészek, szervezők, táncosok szinte egyike sem kötődik csupán egyetlen táncházhoz, valamennyien átjártak több városba is, óhatatlanul táncházas szövevény született meg ebből a történetből, amivel az erdélyi táncházmozgalom történetéhez kívánok adalékkal szolgálni, és egyúttal köszöntöm a harminc éve élő, olykor fű alá üldözött táncházat.
Az első szentgyörgyi széki négyes
Kutakodásom során két különálló, mégis egymást meghatározó fonalát találtam meg a sepsiszentgyörgyi táncház kezdeteinek. Az egyik az 1977-es, szűk körű magnós találkozókra vezet vissza, a másik az autentikus népzenét művelők köréből fakadt egy esztendővel később. Ütő Gusztáv jelenlegi képzőművész a titokban tartott táncház kezdeteiről mondta el emlékeit.
Ütő Gusztáv: Táncházas életemben sorsdöntő volt az Ifjúmunkás által szervezett matinékörút Kovászna megyében, amikor többedmagammal akkor hallottam először élőben mezőségi zenét Sepsi Dezsőtől, Könczei Árpitól. Ez 1977 elején volt, és mi úgy felbuzdultunk ennek láttán, hallatán, hogy kezdtünk járni a Pávai Istvánék csíkszeredai táncházába. Volt egy magnóm, vittük magunkkal, majd itthon titokban szerveztünk táncházat változó helyszíneken gépmuzsikára. Tíz-tizenöten voltunk ezeken a táncos találkozókon, hol a Székely Mikó Kollégium rajztermében, hol az unitárius lelkészi hivatal gyűléstermében, ahová Török Kati révén mehettünk, akinek az édesapja unitárius lelkész volt. A mi Arany János utcai lakásunk udvarán is tartottunk házi táncházat, a széki négyessel úgy kikoptattuk a füvet, hogy karikákban látszott, hol forgott a Plugor Jutka—Ütő Guszti—Török Kati—Willmann Walter négyes. Ezt a fű alatti táncházas tevékenységet követte a valódi, akkor már Zakariás Pendzsiék muzsikáltak, Csíki Melinda is belépett a képbe, bőgőzött, gardonyozott, egyre többen lettünk.
Őszintén mondom, még a gardonyt sem ismertük
Ez olyan őszinte vallomás Fazakas Géza egykori kultúra-, majd később táncházszervezőtől, mely pontosan jellemzi azt az időszakot, amikor az eredeti hangzásnak nem volt helye a nyilvánosság előtt, művies népzene és néptánc uralta a színpadokat. A gépgyár tervezőjeként ő felelt a kultúrtevékenységért, ezt a tudományát a Székely Mikó Kollégiumból hozta még a hatvanas évek elejéről, az iskola zenekarában hegedült 1962-ig. Tizenöt évvel később, bár nem egykori hangszerén, hanem más muzsikusokat segítve, újból megszólaltatta a szívéhez közel álló zenei anyanyelvet.
Fazakas Géza: Őszintén mondom, még a gardonyt sem ismertük. 1978-ban került az autóvillamossági gyárba Zakariás Erzsébet, Pendzsi, és kíváncsian néztük, ahogy reggelente érkezik valami nagy hangszerrel a hátán a munkába. Ez volt a gardony, délelőttönként próbáltak Szinte Csabával, aki hegedült, és a bőgősünkkel, a nevére sajnos, nem emlékszem. Pendzsi kezdte tanítani azokat a dalokat, amelyeket magával hozott, és a vállalati műsorokban felléptek. Nagy sikerük volt, mindig különlegesek voltak ezek az alkalmak. Majd a Szakszervezetek Művelődési Házában is bemutatkoztak, tulajdonképpen ezzel indult el a táncházmozgalom Sepsiszentgyörgyön.
A pillanat volt a fontos
— Amikor megnyílt a lehetősége annak, hogy Szentgyörgyön is táncházat szervezzetek, már tudtátok, máshol hogy csinálják, hisz néhány hónappal megelőztek minket egy-két városban. Te műszakisként is kész muzsikás voltál, gyűjtöttél, olyan zenét hoztál magaddal, amit nem tanítottak az iskolában. Ez nagy előny volt, de nem elég, magától nem lett táncház. Mesélj az első lépésekről.
Salat-Zakariás Erzsébet, Pendzsi: Be kell vallanom, hogy mindig csak a pillanat és a jövő volt a fontos, azok meggondolásával és előkészítésével, megszervezésével foglalkoztam, így aztán nagyon sok minden kiesett az emlékezésem rostáján, de az biztos, hogy a szentgyörgyi táncház indulása ahhoz kötődik, hogy engem 1978. október elsejétől alkalmaztak az autóvillamossági gyárban mint tervező technikust. A lehetőség nem kínálta magát sehol sem, azt meg kellett teremteni, ki kellett harcolni. A táncház működéséhez jó néhány feltétel volt szükséges a megfelelő termen kívül: kellett zene, legjobb, ha élő muzsika, kellett ismerni a táncokat, azokat meg kellett tudni tanítani, esetenként kellett egy kis személyes vonzerő, vagy akár hírnévnek is nevezhetjük, amely odavonzotta a fiatalokat. Ne feledjük, a táncház akkor már mozgalom volt, jómagam addig már Erdély több városában tanítottam induló táncházakban.
Nemcsak a Regösökkel jártuk Erdély városait — ez az együttes a bátyámmal, Zakariás Attilával együtt alapított és működtetett Harmat együttes utódja volt, Sepsi Dezsővel, majd később Kostyák Attilával és Tóth Pistával kiegészítve —, hanem a csíkszeredai Barozdával vagy a székelyudvarhelyi Venyigével is.
Pávai Pista volt az egyik legerősebb mozgatója szerintem a táncházmozgalom létrejöttének. De fantasztikus energiái voltak erre a már akkor is fogalomként ismert népzenegyűjtő egyéniségnek, Kallós Zoltánnak, aki az általa ismert hagyományos közösségekből érkező egyetemista fiatalokat a táncházak felé irányította. Aztán Simonffy Katalin és Csáky Zoltán, a bukaresti magyar tévéadás szerkesztői beindították a Kaláka műsorokat, amelyek egyrészt legitimizálták helyenként a táncházakat, másrészt a népszerűsítésben is nagy szerepet játszottak.
A szentgyörgyi táncházat a Szakszervezetek Művelődési Házában indítottam el. Az ott működő Vadrózsák népi együttes és személyesen Jánosi József is segítette. Addigra a táncházszervezésben is volt valamelyes tapasztalatom, hisz 1977—1978 telén Kolozsváron, a Vasas klubban indítottam táncházat.
Szentgyörgyre néhányszor meghívtam a Barozdát, a Regösöknek is sikerült egyszer-kétszer összeállni, de megpróbáltam egy ,,házi” zenekart is összehozni az autóvillamossági gyárban dolgozó két másik kollégával, Szinte Csabával és Nagy Csabával, utóbbi neve nem biztos. Az igaz, hogy ők sosem jártak Széken, Palatkán vagy Mérában, de hajlandóak voltak magnófelvételek alapján megtanulni egy széki táncrendet, amellyel még a Megéneklünk Románia fesztiválon is felléptünk.
Aztán egyetemre felvételiztem, ’79 telén elköltöztem Szentgyörgyről, és csak az egyetem után, 1984-ben költöztem vissza, már családosan. Táncház akkor is volt, ha nem is egészen rendszeresen, a gyermekeimmel is jártunk, sőt, 1990 első napjaiban a Kriza János Néprajzi Társaság megalakításának gondolatát is ott osztottam meg Pozsony Ferenccel, két tánc közötti szünetben, egy padon ücsörögve.
Számomra a táncház apai örökség
Sokan emlékszünk arra, hogy Könczei Árpád katonaruhában bőgőzött a táncházban. 1978 szeptemberétől 1979 júniusáig volt baka városunkban, és Szalay Zolival együtt minden lehetőséget kihasznált arra, hogy hol engedéllyel, hol anélkül kijöjjön a kaszárnyából, és muzsikáljon, illetve táncot tanítson a nemrég indult sepsiszentgyörgyi táncházban. Amíg a kolozsvári zeneakadémián tanult, Kolozsváron tanított táncot, majd 1983—1988 között feleségével, Plugor Jutkával ismét Sepsiszentgyörgyön vezették a táncházat. 1985-ben alapította négy párral a Néptáncstúdiót, amelyben jómagam is táncoltam, ez volt az első erdélyi tánccsoport, amely az addigi színpadias stílus helyett a hagyományos, falusi táncházas stílust vitte a színpadra. Ebben az időben alakult a Kova zenekar (Soós Árpád, Pap István Gázsa és Tóth István), amelynek nagy szerepe volt a Néptáncstúdió felfuttatásában, és a táncházban is zenéltek. Könczei Árpád az 1990-es alakulástól művészeti vezetője, koreográfusa volt a Háromszék Táncegyüttesnek, jelenleg Budapesten él és dolgozik. Kérésünkre elküldte gondolatait táncházas indíttatásáról.
Könczei Árpád: Számomra a táncház apai ,,örökség”. Édesapám, Könczei Ádám (1928—1983) néprajzkutató és tág értelemben vett folklorista volt, hiszen a népmese, szólás-mondás, népballada kérdései mellett vokális és hangszeres népzenét gyűjtött, jól táncolt. Rövid ideig, 1957—1959 között a kolozsvári Folklór Intézet kutatója volt. Egész élete hányatott volt — a kommunista hatalom titkosrendőrsége (a szekuritáré) állandó megfigyelés alatt tartotta, zaklatta. Ezért is nem tudott teljes mértékben hivatásának élni, de életművének szerves és fontos része az erdélyi táncház elindítása. Az ő nevelő és szervezőmunkájának köszönhetően, Kolozsváron, s így Erdélyben az első városi táncház 1977 februárjának egyik csütörtökén nyílt meg, a Bábszínház klubtermében.
Apámnak köszönhetem a népzene és néptánc iránti érdeklődésemet, az első lépéseket tőle tanultam, ő tanított meg a kolozsvári tömbházlakásunkban a széki táncrendre is. Sajnos, amíg élt, nem tanultam meg kedvenc férfitáncát, a pontozót, de halála óta igyekszem ezt is pótolni, így vált számomra a Maros-Küküllő menti pontozó apám táncává. 1977-től 1983-ig rendszeresen és az apám segítségével kialakított módszertan alapján tanítottam a kolozsvári táncházakban, kezdetben Sepsiszentgyörgyön, majd Désen, évekig Nagybányán, néha Marosvásárhelyen, majd 1983 után folyamatosan a Székelyföldön. A népzene és a néptánc szeretete, gyűjtése, megismerése, majd felhasználása alakította életemet, hivatásomat. Így válhattam koreográfussá, és zeneszerzőként is így találtam meg saját hangomat. Ezt is apámnak köszönhetem.
A kézdivásárhelyi táncház
Deák Gyulát a műszaki egyetem elvégzése után 1984-ben helyezték a kézdivásárhelyi csavargyárba. Felkérésre elvállalta a táncház szervezését, bár korábban csak nézőként járt a kolozsvári táncházba. Beszélgetésünk elején bevallotta, néha telefonon kérdezte meg a feleségétől, Péterffy Csillától, egy-egy lépés hogy van pontosan, és ennek alapján tanított.
Deák Gyula: Magnóról ment a zene, Csóti Gabival ketten tanítottunk. Hetente rendszeresen volt táncház az ifjúsági klubban. Általában harminc-negyvenen voltunk, diákok és végzett fiatalok. Hívtunk néha zenészeket is, de ott is kialakult egy zenekar: Uszkai Sándor, Kisgyörgy Misi, aki sajnos, már meghalt, és Téglás Laci, de többször eljöttek Gázsáék is (Pap István — szerk. megj.). Kézdin állandó oktatás volt 1984 késő őszétől, és amíg Szentgyörgyre költöztem, folyamatosan volt táncház. Mi még népművészeti kiállítást is rendeztünk, közös tárlatunk volt Pozsony Ferenccel 1989-ben, akkor, amikor erről nem lehetett beszélni. Népviselet-kiállításunk volt, előszedtük a ládafiából, ami volt, és kiállítottuk az ifjúsági központban. Sokat köszönhetünk Iochom Pistának, akkor ő volt ott a főnök. Eljártunk más táncházakba is, Szentgyörgyre rendszeresebben, majd később, amikor ott már nem működött, a szentgyörgyi táncházasok jöttek hozzánk. Szeretném hangsúlyozni, hogy 1989 decemberében egész Erdélyben egyedül a kézdivásárhelyi táncház működött.
Az újrakezdés
1990 után Szentgyörgyön teljesen újra kellett kezdeni. Sokféle kínálat létezett, de még mindig volt vonzereje a táncháznak, bár évekig nem működött rendszeresen.
Deák Gyula: 1990-ben kért fel Kiss Jenő könyvtárigazgató, hogy kézdivásárhelyi tapasztalataim alapján — hisz nemcsak táncházat szerveztem, hanem én irányítottam a csavargyár tánccsoportját is 1986-tól, amikor a korábbi tánckar vezetője disszidált Ausztriába —, hozzam létre és irányítsam Sepsiszentgyörgyön a Háromszék hivatásos néptáncegyüttest. Akkor még nem mi foglalkoztunk a táncházzal, fiatalok kezdték szervezni, de nem volt rendszeres. Amikor ide került az Üsztürü Kolozsvárról, akkor lett erős táncház. Ez a kilencvenes évek elején, 1993-tól három évet tartott. Ismét megszűnt egy darabig, majd a furulyások is próbálkoztak, Ségercz Feriék, Melkuhn Robiék valamikor a kilencvenes évek legvégén, működött is egy-két évig, de nem volt vonószenekar egészen 2001—2002-ig, amikor kézbe vette a Háromszék Táncegyüttes. Igazgatóként úgy szerződtem az együttes zenészeivel, hogy nekik munkahelyi kötelezettségük volt a táncházban muzsikálni. Nem jöttek minden nap próbára, mint a tánckar, hanem csak bizonyos próbákra, viszont a táncház munkaprogram volt. Ez így megy öt éve, és azóta nincs gond. Aztán társultunk a városi művelődési házzal, ők fizetik az oktatókat, a jegyeket felváltva áruljuk, és nagyon jól megy, erős a táncházunk.
— Mi a legfontosabb neked a szombati találkozón?
Deák Gyula: Szeretném látni a nagy tömeget, akit ez a mozgalom valamilyen szinten megérintett.
Fekete Réka