Szabadság, 1997.08.14.
Megállt az idő múlása, egy napra eltörpültek a távolságok Kolozsváron. A szív — ahogy a Svédországban élő Bokor Imre mondta —, a szív itthon maradt.
A szív együtt dobogott a vasárnapi ünnepen.
A húsz évvel ezelőtt egymás mellé csatlakozó bátor, kedves táncházas gyermekek felnőttek. A kolozsvári színpadról néztek velünk s önmagukkal szembe: csak így érdemes felvállalni az anyanyelvet, zenei tánckultúrát s a nemzetet. Minden körülmények között a népi kultúra átélésével, tovább éltetésével képes a magasabb kultúra befogadására a fiatalság. Bartók Béla írja: „a négysoros dallamaink — sejtszerkezete alapján ítélkezve — van olyan tökéletes, mint egy Bach-fúga”.
A húsz esztendővel ezelőtti gyermekek Bartókot, Kodályt, Illyés Gyulát, Nagy Lászlót s az erdélyi nagy írókat tanulták. A táncházas fiatalok nagy része nyelveket tanult, amikor szinte tiltotta a rendszer, néprajzzal foglalkozott, falvakban gyűjtött és nem félt a hatalomtól, bár a diktatúra a magyar táncházmozgalmat szeparatista-nacionalista mozgalomnak tartotta.
A táncházasok tették a dolgukat. Nem hivalkodtak, elmélyültek és feloldódtak a népdaléneklésben, a táncolásban. Kire hol volt szükség, váltogatták egymást. Míg a felnőttek egy része sunyított a megalkuvás faltövében, a táncházasok összetartották Erdély fiatalságát. Nemcsak hangszereiket, népi ruháikat, magukkal vitték konok hitüket: kibírni, megmaradni, nem megalkudni. Dalok szövegén keresztül, dallamokban üzentek az elesettségben tanácstalankodók felé bátorságot.
Erős emberekké nevelte az egykori gyermekeket a táncház. Most őszülő halántékkal — játékos kedvük, humoruk a régi — ki-ki a maga hétköznapjából eljött ünnepelni, vallani és tovább vállalni. Hazajött a Barozda együttes. Sajnos, mindannyian Svédországba telepedtek le, de amíg ott tanítanak, értelmiségi feladatuknak tartják a magyar népzene megismertetését, a Kodály-módszer alkalmazását. A Magyarországon dolgozók nagy része is magas szinten művelik a zenét. Lettek néprajzkutatók, tévérendezők, diplomaták.
Némelyek attól féltették s óvták a tánházasokat, hogy megrekednek a butaság partján, míg előttük a nagy internacionalista préri…
Pávai István, Könczei Árpád, Székely Levente a határon túl sem téveszti össze a népi értéket s a felszínes magyarkodást. Az itthon tevékenykedő Szalay Zoltán zeneszerzőként, koreográfusként egyaránt országos elismerést vívott ki magának. Panek Kati Ionescu modern világszemléletében tökéletesen otthonosan mozog és a régi stílusú népdalt is beleéléssel adja elő.
A műveltség önismeretet jelent, a népi műveltségünkben kiérlelt önismeret halmozódott fel. Bartók, Kodály ablakot nyitott Európára és másod-, harmadízben nyitogatják ablakaikat az erre méltó utódok. Az elit értelmiséggé felnőtt, negyvenes éveit taposó egykori táncházasok itthon, a szülőföldön rádöbbenhettek: a nyelvében megbukó nemzet előbb-utóbb eszméiben is megbukik. A fejlődés és az eltévelyedés tekintetében bonyolultabb az élet. Ehhez a bonyolult élethez az is hozzátartozik, hogy az adatközlő falvak felvirágoztatták kihalni látszó hagyományaikat. Láthatjuk a méraiaknál — már le se merem írni, hogy az egykézés veszélyezteti a Nádas menti kalotaszegieket —, a színpadon annyian voltak, hogy alig fértek. Erre példát mutattak a magyarországi románok gyönyörű, sajátos táncosai, az Érsekcsanádról érkező hagyományápolók. Korosztálytól függetlenül, öregtől kislányig, táncoltak, daloltak.
Vajon tudat alatt a mi táncházas fiataljaink érezték-e, érzik-e, hogy rájuk hárul a nemzet ébresztése? ők sorsuknál, helyzetüknél fogva tudják, hogy rossz közérzete nemcsak a legyőzöttnek lehet, de azoknak is, akik bizonytalannak érzik magukat a győzelemben. Felcseperedésük éveiben ráébredtek, hogy a társadalom, melyben éltek, egy romboló bűntudat mély világát tükrözte, amellyel szemben mindenikük a jobbik énjét mutatta fel.
Ünnep volt, valódi, lelkes, telt házas ünnep a sétatéri színházban. A táncház húszéves évfordulóját Németh László-idézettel tudom leginkább érzékeltetni: „A gondolkodás végső hitele nem a gondolatban van, valahol mélyebben: a közérzetben… A legigazibb gondolatok: tévedések, s a legnagyobb szellemi tágasság: vakság, ha a közérzet alatta rosszul kever”.
Horváth Arany