A Barozda együttes honlapja

Hargita Népe, 2007. október 13.

Összerázós hűség

     Csíkszeredában ismét fölcsendültek az összerázós csárdás tüzes dallamai. Az erdélyi táncház ünnepét sajnos csak rádióban és tévében követhettem figyelemmel, de a műsor színvonalából és a közönség lelkes tetszésnyilvánításából így is biztos állíthatom: a mozgalom ma is olyan friss, életerős, mint volt harminc évvel ezelőtt, mikor a Barozda együttes útnak indította. Történt Csíkszeredában, de hamarosan elterjedt egész Erdélyben, sőt Bukarestben is, mindenütt, ahol élnek magyarok. Egyszer életre kelve, többé nem lehetett útját állni: a diktatúra legsötétebb éveiben is virult, mert néphagyományaink nem engedték magukat a politika szolgálójává degradálni; a magyar népdal és tánc abban a romlatlan formájában hódított, ahogy az évszázadok során túlélt török, osztrák, orosz, román nemzeti elnyomást. Lehetőséget nyújtott az ellenálláshoz akkor is, amikor a Ceausescu-korszakban tiltva volt a magyar földrajzi nevek használata, de a táncházak fiatalsága vígan énekelte Menaságot, Gyergyót, Korondot, Lapádot, Erdővidéket, Magyarózdot, a Hargitát. Amikor egyre-másra szűntek meg a magyar iskolák, osztályok, az anyanyelvű kultúra megtartó fórumai, közösségei – család, templom, színház – mellé a táncház is felzárkózott. A nyitány szerencsés volt, amennyiben már dobbantásból igen magas minőségi mércét állított, amilyen csak olyan vérbeli profik műve lehetett, mint a Bokor–Pávai–Simó barozdás triász, valamint a melléjük más tájakon felzárkózó, úttörő társak: Udvarhelyen Szép Gyula, Kolozsváron Panek Kati, Sepsiszentgyörgyön Horváth Károly, hogy ne beszéljünk a mindmáig élő klasszikusnak számító Kallós Zoltánról, aki egyszemélyben kutatója, gyűjtője az élő népzenének, válaszúti szülőházában szervezője az anyaországi fiatalokat is egyre nagyobb számban vendégül látó táncháztábornak.

     Harminc év elteltével éppen ideje volna felkutatni és megírni e mozgalom erdélyi diadalútjának történetét. Külön fejezetet érdemelne Bukarest is. Nincs ebben semmi fonákság, gondolok ugyanis a Román Televízió magyar adásának szerepére: emlékezetes Kaláka műsorával, ennek városi és falusi helyszíni közvetítéseivel felmérhetetlen szolgálatot tett a táncház népszerűsítésének; Simonffy Katalin, Csáky Zoltán, Boros Zoltán értékes adatokat tudnának szolgáltatni egy ilyen monográfiához. Úgyszintén Bukarest érdeméül írhatjuk az Electrecord hanglemezeinek sorozatát. Kívülállók számára máig rejtély, hogy a romániai magyar kultúra diszkriminálásának legvadabb korszakában milyen elmés taktikázások tették lehetővé olyan hanglemezek megjelenését, mint például 1977-ben a Táncház, rajta Kolozs megyei és udvarhelyszéki táncrendekkel. Ugyanilyen maradandó érték a Bodzafa együttes magyarózdi népzenéjének felvétele is Panek Katival; az Ördögszekér együttes, széki és mezőségi repertoárjával, Győrffi Erzsébet és Bota Emese énekhangjával stb. A kulisszatitkokról, a cenzúra kijátszásának módozatairól sokat tudna mondani Stela Nachi, az Electrecord akkori szerkesztője, aki valamennyi táncházlemez megjelenését elősegítette. Érdekes vállalkozás lehetne megvizsgálni azt is, hogy a kisebbségi lét viszontagságai mennyiben segítették elő a táncházmozgalom fellendülését. Nem egyébért, de a Sebestyén Márta 25 éves pályafutását bemutató felmérés (Álomház. Bp., 1999.) kimutatja: a magyarországi táncházmozgalom öt-hat évi felfutása után annyira megcsappant iránta az érdeklődés, hogy a művésznő és akkori együttese, a Muzsikás tagjai némelykor már úgy érezték, értelmetlen amit csinálnak. Ezzel szemben, Erdély-szerte az eredeti parasztzene új és új tömegeket ejtett rabul, és hódít tovább ma is. Ezt a „bőrén érezhette\" maga Sebestyén Márta is, amikor ez év nyarán, 50. születésnapjára talán legszebb ajándéka volt a Hargita megyében aratott fergeteges siker, ahogy a közönség minden lépésénél ünnepelte. Talán a hála kifejezése is volt azért, mert 1995-ben az Istenem, Istenem kezdetű csíki népdalt világszerte ismertté tette a Deep Forest együttes Grammy-díjas lemezén. Meg lehetne továbbá vizsgálni, mennyiben írható a táncházmozgalom érdeméül a székelyföldi népdalvetélkedők, tánctáborok közönségsikere napjainkban is. Ezt az ügyet segíti elő profi szinten a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a Maros, a Háromszék együttes, a melléjük évente felzárkózó erdélyi prímásgála, ennek keretében Zerkula János, Tankó Gizella, Kodoba Florin, Magyarosi Laci, Mácsingó Náci, a szászcsávási zenekar stb.

     Befejezésül egy személyes élmény. Féltve őrzött kincseim az Elektrecord említett táncházlemezei. Rajtuk mindegyre előforduló műfaji megjelölés a csárdás: van belőle sebes, lassú, szökő, fordulós, forgatós, ritka, összerázós, sűrű, korcsos, a Venyige együttes szenterzsébeti (Hargita megye) táncrendje. Mégis, Györffy István akadémikus A néphagyomány és a nemzeti művelődés című könyve (Budapest, 1939) azt panaszolja, hogy Magyarországon az egykor népszerű csárdást a tánc- és illemtanárok nemcsak hogy nevetség tárgyává tették, de „az európai divattáncokkal örökre eltemetik\". A táncházmozgalom ma, Erdélyben többek között ennek a jóslatnak a cáfolata is; Sebestyén Márta, együtt Zerkula Jánossal, Mácsingó Nácival és társaikkal legyőzi a pesti akadémikusokat.

Barabás István