A Barozda együttes honlapja

Visszaemlékezések a Barozdára


Csortán Márton
(zenetanár, dramaturg, Kolozsvár)

 

Az elmúlt hét végén egy közismert kalotaszegi kis falu szüreti bálján jártunk; fiatal (nagyon urbánus) leányismerősöm csalódását nem is próbáltam csitítani. Volt szép népviselet, sok magyarországi farmeres fiatal, pár „hazatántorgó”, őszülő szülő gyermekestől, szomszédbeli románok meg cigányok stb. Volt magyar nóta meg új stílusú csárdás, keringő és lambada, de a „csúcs” a manele szóval illetett regáti-balkáni-bukaresti cigány – amúgy nagyon izgató, de éppoly lehangoló igénytelenség-zene. Állítólag a közönség ezt kérte. Meg is adatott nekik. Hisz a híres bánffyhunyadi, bogártelki cigányzenészek mai unokái ezt is tudják és ráadásul „stílusosan”. Így a betonpadlón, a vacsoramaradékok felmosása utáni vizes foltokon, a diszkós félhomályban gyorsan vissza tudtak süllyedni balkáni-romániai mocsarunkba, ráadásul nagy-nagy lelkesedéssel; hisz nem tudom, miért, de úgy érezték, ez valamiért az övék is.

Lányismerősömnek csak annyit tudtam mondani, hogy ez egy folyamat. Tehát valahonnan valahová valami minket is sodor. Talán nem annyira törvényszerűen, hisz törvények már nincsenek, mint inkább sorsszerűen.

   De voltak (vannak?) azért más folyamatok is. A minap egy telefonhívásból megtudom, hogy a Barozda együttes huszonöt éves. Ha jól olvasunk az időben, azért annál jóval több, meg aztán sehány éves, mert nincs is, de bármikor (!) újra lehetne egyhetüs. Miért több mint huszonöt? Most megint valamit bizonyítani kell.

   Pávai Istvánnal ’70-ben a brassói tanárképzőben kezdtünk egy folyamatot: lett egy nagyon jó önképzőkör a Brassói Lapok szerkesztőségében, magyar diák-színjátszócsoport; végigjártuk a Brassó környéki magyar falvakat, volt virágének, furulyás-gitáros Kájoni-táncmuzsika, Balassi-vers, aztán kutakodó szekus érdeklődés…

   Egy év múlva Kolozsváron folytattuk. Különös társaság jött össze a zeneakadémia magyar tagozatán. Faltuk az énekelnivalót. Táskáinkban ott voltak a Bach-korálok, a Lassus-motetták, a Kodály-biciniumok, majd a Kodály–Vargyas és egy „hívő” kolléganőnk révén a Biblia. Ezeket cipeltük naphosszat, s úton-útfélen énekeltünk.

   A másik közös tulajdonság a tanáraink tudásához, szellemiségéhez, erkölcséhez (!) való felemelkedés megpróbálása, s az abból születő bizalom. A bizalomból lett Szenik Ilona tanárnő vezetésével a kalotaszegi (l974), majd a sóvidéki (1975) csoportos többhetes népzenegyűjtés és ennek köszönhető a Szárazvám völgyének felfedezése is. Horváth István költő, Magyarózd hagyományainak megörökítője hívta fel a figyelmemet erre a fehér foltra, ahonnan gyűjtéseinkkel egy új népzenei világot tárhattunk föl.

   Közben énekelgettünk tovább együtt. Valamelyik házibulin Pávai szólamokra lebontott széki lassút adott a kezünkbe a széki vonósbanda partitúra-lejegyzéseiből átírva. A hegedűszólamot a lányok, három fiú a brácsát, én meg a basszust „húztuk”. Innen már csak néhány lépés hiányzott a hagyományos hangszeres zene megszólaltasához. Ez hál’ Istennek megtörtént Csíkszeredában, 1976-ban.

   És innen kezdődik az Új Történet. A Barozda együttes befejezett vagy befejezetlen története.

Kolozsvár, 2001. október 15.