A Barozda együttes honlapja

Visszaemlékezések a Barozdára


Ádám Gyula
(fotóművész, Csíkszereda)

 

A Barozdát Marosvásárhelyen láttam először egy Móricz Zsigmond emlékünnepségen, amit a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerveztek. Én Marosvásárhelyen jártam művészeti középiskolába. Számomra, aki kisgyermek koromban a csíki népi kultúra eredeti környezetében nőttem fel, az volt az első döbbenet, hogy egy csíkszeredai zenekar széki és mezőségi muzsikát játszik. Ez a kérdés bennem maradt miután hazakerültem és kezdtem fotózni Moldvában és Gyimesben. A véleményem az volt, hogy igenis itt Csíkban még él a népi kultúra, nem törte meg valamiféle polgárosodás, ahogy azt állították. Szorosabb kapcsolatba kerültem velük, és mondhatom azt, hogy rávettem, jöjjenek el velem gyűjteni. Bokor Imre gyimesi születésű volt, tehát ő hazament, egy kicsit kötelességének téve eleget. Szórakozás és tudományos munka volt egyben. Hamar rácáfoltak arra a Magyarországról induló álláspontra, hogy a polgárosodott Székelyföldön már nincs mit gyűjteni. Végül is ezt a munkát a Barozda végezte el.

   Mi négyen, fiatal táncosok bemutattuk azokat a táncokat, amihez a zenét ők játszották. Nagy érdemüknek tartom azt is, hogy fontosnak tartották minden fesztiválra elmenni. Ott voltak a Megéneklünk Románia rendezvényein, a Tavasz a Hargitán fesztiválon, május1-én, augusztus 23-án és mindenikről, egészen a távozásukig ők, majd együtt – mert aztán megjelentünk mi táncosok – elhoztuk a fő díjakat. Ahogy emlékszem, a kultúra akkori „elvtársai” ezt nem nézték jó szemmel. Kilógtunk a sorból, hiszen négyen táncoltunk, pl. azon a színpadon, ahol száz táncos lépett fel egyszerre a tömegkultúra színeiben. A végén, azt hiszem ’88-ban már egyik ismert „kultúrelvtárs” ujjal mutatott ránk, hogy „azok a csizmanadrágosok” (mi voltunk a táncosok) nem léphetnek színpadra. Simó Jóska kiállt mellettünk és azt mondta, hogy nélkülünk ők sem állnak színpadra. Ennek szemtanúja voltam. Nos, nem engedték, mert nem fogadták el „hivatalos” előadásformának. Az élet furcsasága, hogy most annak az intézménynek vagyok munkatársa, amelyik akkor kimondta a tiltást! Szóval a váltást nem tudták elfogadni. De szerintem nemcsak ez zavarta, hanem az is, hogy azt látták, hogy ez egy más felfogást jelentett; számunkra a néptánc, a népi muzsika, életmód kérdése volt. Amikor ezt mondom, akkor komolyan gondolom ezt, semmi politikai ízt nem kevertünk bele, egyáltalán nem fűztük valamiféle elmélethez. Szerettük a bukovinai népzenét is, szívesen hallgattuk a románt is, ha szép eredetijében hangzott. Nekünk jól esett, hogy „azt” a ruhát, „azt” a csizmát felvehettük, amiről azt mondták, hogy „rongyos”. Ha az „elvtársak” előtt táncoltunk, akkor az nem tetszelgés volt, hanem az igazi kultúra, a mi kultúránk megmutatása, semmi több. Tulajdonképpen mindenkinek bemutattuk, aki megnézte. Amikor a fő „kultúrelvtárs”, akiről azt sem tudtam, hogy kicsoda, azt mondta, hogy nem léphetünk fel, mert ez „provokáció” nem is értettem, hogy miről beszél. Ezt csak utólag tudatosítottam.

   Arra az augusztusi napra, amikor elmentek a Barozdások, úgy emlékszem vissza, mint gyásznapra. Utána úgy éreztük, hogy holtpontra jutott az erdélyi táncházmozgalom is. Aztán ment az élet tovább és kiderült, hogy jó földbe jutott az elvetett mag, lassan összeszedték magukat az emberek és újraindult minden. Az tulajdonképpen, aminek Csíkban a Barozda volt az elindítója.