A Barozda együttes honlapja

Molnár H. Lajos: Levelek a hazából a honba
Szolnok Térségi Szövetség, Szolnok, 1993.

Molnár H. Lajos

Nehezen megszólaló hegedűinkről

     Még a tavalyi nyáron történt, hogy a Tisza Szálló kerthelyiségében láttam és hallottam a jászberényi Jászság Népi Együttes tagjait. Erdélyi magyar táncok rendjét mutatták be a nyugatnémet vendégeknek akkora sikerrel, hogy amikor a fellépésükre szánt idő lejárt és szedelőzködni kezdtek, a társaság nem engedte őket távozni. A ráadás után jött még egy, az igazi, a már-már abszurd: jászberényi táncosok Szolnokon, a Tisza partján erdélyi magyar táncra tanították a németeket. Egyszerűbb lépésekkel kezdték, aztán folyamatosan következtek az egyre cifrább figurák, aki bírta, vágta, miközben egy-egy félresikeredett mozdulaton vagy bakkecskeugráson nagyokat derültek a „hozzátartozók”. Komám, arra gondoltam én néhány pillanatra idealistán: miért ne csinálhatnák ezt a derűs együtt táncolást-éneklést odahaza is az együttélő nemzetiségek? Belátom, hülye egy kérdés...
     Ha már ilyen szépen kezdett lüktetni lábaimban a vér az otthoni ritmusokra, dallamokra, sorsszerű következményként könyveltem el a különben nem mindennapi folytatást: néhány nap múlva rég nem látott barátaim kerestek fel lakásomon, a Csíkszeredából Svédországba emigrált Simó Jóska és Bokor Imre, akik az egykori legjobb romániai magyar táncházi együttes, a Barozda alapító tagjai és alappillérei voltak, illetve azok ma is, mivel a svéd hidegben újjáalakították a „vonós bandát”. Mint mondták, azért kocsikáztak ide több ezer kilométert, hogy részt vegyenek a jászberényi nemzetközi táncháztalálkozón. Fellépésükről, sikerükről akkoriban az újság is beszámolt, Imréék pedig arról, hogy milyen nagyszerűen műveli ezt a műfajt a Jászság együttese, Imre, a csavaros észjárású csángó-székely szavaival élve: majdnem olyan jók, mint mi. Csak sajnálni tudtam, hogy arról a találkozóról én már lekéstem. Talán jövőre, gondoltam...
     Jászberényben az idén is megrendezték a nemzetközi táncház- és zenésztábort, a fiúk is jöttek családostul Svédországból. Mintegy tíz országból gyűltek össze vagy kétszázötvenen a magyar népzenét és néptáncot megtanulni, vagy az ebbéli tudásukat továbbfejleszteni szándékozó fiatalok. Volt itt népi hangszeroktatás, tánctanítás, táncházi zenészek koncertje, hagyományőrző együttesek bemutatója, népviseleti bemutató, táncverseny s egyebek.
     Már az elején a Skandináviába elcsángált volt honfitársaimat kerestem, az együttes háza táján azt mondták, látták őket néha felbukkanni a napokban. Negyedóra alatt sikerült felkutatnom őket, az ölelkezések, a percekig tartó vigyorgások és a néhány órás „élménybeszámolók” után kérdem Bokor Imre barátomat, igaz-e amit hallottam, hogy ők, a Barozda tagjai nem muzsikáltak még itt, és hogy ma sem lépnek fel? Igaz, feleli Imre, mert az együttes harmadik tagja „szült”, azaz nemrég lett kétgyermekes apa, nem hagyhatta magára a feleségét, mert ott Svédországban nincs kéznél segítséget nyújtó nagymama. Azért egy beugró brácsás itt akadna, vélekedtem, s ha nem is koncerten, legalább úgy mellékesen, a zöld fűben vagy az esti tábortűznél rázendíthettetek volna; mert hitem szerint az erdélyi magyar táncházi zene - még ha engedtek is volna a román hatóságok zenészeket ebbe a táborba – aligha szólalhatna meg hitelesebben, mint Imre hegedűjén és Jóska bőgőjén. Erre Imre kipakolt: hogy fura és nem éppen korrekt dolog van ebben az egészben; hogy ezek a gyerekek kis befektetéssel megtanulnak itt valamit ebből a zenéből és táncból, aztán Nyugaton úgy adják el magukat, hogy ők ebben a műfajban az ászok; hogy a külföldi közönség nem tud különbséget tenni minőség és minősíthetetlenség között, s hogy az olcsó bóvlit inkább megveszik, mint azt, amiről másolták, illetve mint azt, akitől lopták a tudományukat; hogy őket palira veszik a ,,kollégák”, mint általában minden külföldre szakadt becsületes, de túl szerény, magát adminisztrálni nem tudó erdélyit...
     Több ellenérvvel próbálkoztam: hogy még mindig jobb, ha ez a társaság ezt a zenét és táncot terjeszti Nyugaton és széles e hazában, mint egyebet; hogy a sértődés, a visszavonulás, a hallgatás nem célravezető, s hogy ezt akár odahaza is megtehették volna (később jöttem rá, hogy ezt magamnak is mondhattam volna, illetve én is megszívlelhetném); hogy ellopni tőlük a lényeget nem lehet, mert dallamot vagy hangszerkezelési technikát elleshetnek ugyan, de a legfontosabbat, az érzést, a lelket elorozni lehetetlenség; hogy betyárbecsület is van a mi világunkban, s hogy csupán díszmajomként itt ücsörögni nem kellene; hogy én csak azért is megmutatnám a magukat ászoknak képzelő gyerekeknek, hogy körülbelül mi az, amit ők hosszú évek gyakorlata után esetleg majd tisztes távolságból fognak megközelíteni... Hiába minden, Imre, mint a székely öszvér.
Már le is mondtam róla, amikor látom, hogy a félhomályban csendesen, komótosan hangolni kezd egy kölcsönkén hegedűt. Gyorsan kerestem egy brácsást, nagybőgőzni odaállt a budapesti Kodály együttes tagja (Jóska hajthatatlan maradt). Nemsokára futva érkezik egy fiatalember, talán sokdioptriás szemüvege miatt előbb asztalt tévesztve mondja, hallom, itt valahol kontrázni kell.
     Ami ezután következett, komám, leírni képtelenség, azt hallani kellett volna. Olyan muzsika szólt vagy két órán keresztül az együttes székháza előtti teraszon, hogy a tábor területén addig itt-ott felcsendülő zene cincogássá minősült vissza. Imrénknek úgy szólta hegedű a kezében, mintha az nem egy tárgy, hanem lényének szerves része volna, s a vele együtt muzsikáló társak lelke is belefolyt a szomorú és a vígságában is kesernyés dallamokba. Közben vagy ötvenen gyűltek össze az asztalunk körül, ilyet ők is ritkán hallhattak. Ott, a svéd hidegben nem fagyott be Imre barátunk lelke, talán csak még jobban megkeseredett...
     Ott ülünk a teraszon, egy asztalnál a két Svédországba emigrált csíkszeredai zenész feleségestül, gyerekestül; egy Sepsiszentgyörgyről Pécsre került tanár a feleségével; egy Hargita megyei községből magyarországi községbe áttelepült könyvtáros házaspár; mi ketten a nejemmel, ugye, marosvásárhelyi-szolnokiak; és érkezik szülővárosomból Pestre áttelepült képzőművész barátom, Elekes Karcsi (két könyvem borítóját is ő tervezte még odahaza), rajta hamisítatlan, fekete siménfalvi lajbi, s mikor megdicsérem „szerelését”, azon sajnálkozik, hogy odahaza édesanyja eladta a gombos-ráncos siménfalvi csizmáját, amely ugyan szorította egy kicsit, de ünnepi alkalmak néhány órájára el lehetett viselni. Most nem azon morfondíroznék, hogy miért itt találkoztunk és nem valahol Erdélyben, hanem azt vagyok kénytelen végérvényesen elkönyvelni, hogy találkozásaink ezután nagyon ritkák lesznek, esetlegesek, netán soha vissza nem térők. Esetlegesek már azért is, mert nem mindig azzal a volt honfitársaddal futsz össze, akivel szeretnél, hogy az igazi barátok hiányát ne is említsem.
     Néhány nappal Jászberényben jártam után Budapestre utaztunk egy megbeszélésre: az Erdélyi Szövetség szervezésében a Nemzeti Színház színpadán egy este fellépnének az Erdélyből áttelepült és menekült színészek állítólag azzal a céllal, hogy felmutassák a magukkal hozott értékeket. A műsor nem Erdélyről szólna, olvasom a meghívólevélben. Hát akkor miről, képedtem el; na mindegy, meglátjuk, hátha kitaláltak valami fontosabbat, hozzánk közelebb állót, mondjuk Honoluluról...
     Nos, az úgynevezett megbeszélésen kiderült, hogy semmi sincs még kitalálva, s az elképzelés, hogy csak arról az egy bizonyosról ne tegyünk említést, onnan ered, hogy a művész urak és hölgyek java része fél. Most is és itt is, s a jelek szerint mindenhol és mindörökké. Ezzel a félsszel születtek, ebben nőttek fel és éltek, s talán ez a túlzott óvatoskodás, szájbefogás és gyávaság magyarázhatja és teszi megérdemeltté tragédiánkat. Bizony, a legtöbben csak saját személyes érvényesülésüket kergetnék és kergetik, kellett szomorúan megállapítanom. Mert a műsorban „politikamentesen” fellépni hajlandók csaknem mindegyike munkanélküli vagy eddigi itteni pályafutásával elégedetlen színész, aki azt reméli ettől a „szakma előtti” szerepléstől, hogy az előadás után majd verekedni fognak értük a rendezők s a színházigazgatók. Azok a színművészek, akik vitték is valamire vagy legalábbis „sínen vannak”, el sem jöttek a megbeszélésre, levélben közölték, hogy nem kívánnak élni a lehetőséggel.
     Ügyszeretet, ügyszolgálat? Hol itt a közös ügy? Azt mondták többen a megjelentek közül, hogy ők még „semleges” dologgal sem hajlandók részt venni egy olyan műsorban, melyben akár halvány utalás is lesz Erdélyre. Most szégyelljem magam helyettük is?... Hát ezért a produkcióért nem fogom. Néhányan (köztük az Erdélyi Szövetség kiküldött tisztségviselői) felkértek, hogy dramaturgként szerkesszem meg a műsort. Nem teszem meg, semmitmondó előadáshoz, nyuszik gyülekezetéhez, önárusító papagájokhoz nem adom a nevem.
     Bánatomat fokozta egyéb is. Amikor még menthetőnek tűnt az alapelképzelés, hogy valóban erdélyi művészek közös értékfelmutató megnyilatkozása legyen ez a buli és ne valamiféle korcs Ki mit tud?, beültünk a rendezővel, a szervezővel és néhány színésszel egy presszóba szűkebb körben megbeszélni a dolgokat. Nemigen lehetett, mert velünk tartott Ata, aki mindig ott van, ahol nem kellene, ahol éppen ő egyedül a felesleges. Állatorvos Atánk egy éve vándorolt ki Marosvásárhelyről Amerikába a néhány éve disszidált felesége után. Kicsi a világ, most éppen New Yorkból Vásárhelyre tartva, néhány napos pesti tartózkodása idején egyből kiszúrta magának azt a társaságot, melyhez csapódva, sőt közepén trónolva úgy érezheti, neki is jut valami a közszereplés, a népszerűség reflektorfényeiből. (Otthon is gyakran keresztezte az utamat, állandóan írók és szerkesztők-újságírók között nyüzsgött, mert egyik rögeszméje az volt, hogy ő nagy költőtehetség.) Nagy nehezen semlegesítve ezt a nyüvet, nemsokára kiderült - legalábbis számomra -, hogy az a bizonyos elképzelés menthetetlen, azaz átmenthetetlen, miközben mindenki a saját ambícióit hajszolja. Mellébeszélések, locsifecsi a „magas művészetről”, látszatígéretek, pótcselekvések, borpárlatba boruló agyak...
     • S te tényleg New Yorkban élsz? - kérdi az Erdélyi Szövetség képviselője Atát.
     • Igen - ordítja az a hosszú asztal másik végéből, s csak úgy sugárzik az ábrázata.
     • És hol dolgozol? - érdeklődik tovább a pesti.
     • Egy lókórházban - feleli Ata -, de nem mint orvos.
     • Hanem? - csodálkozik a képviselő.
     • Mint ló - magyarázom a „szövetségesnek”, de úgy, hogy mindenki hallja.
     Nézd ezt el nekem, komám, muszáj volt az orrára koppintanom, mert rendkívül öntelt és hivalkodó ez a fickó. Úgy látszik, változhatnak körülöttünk az országok, a földrészek, mi maradunk gyarlóságainknál. Láthatod rajtam is, ha valami vagy valaki nem tetszik, itt se, most se, s amíg élek, soha, sehol sem tudom ezt magamba fojtani.

1989. augusztus 13