A Barozda együttes honlapja

Visszaemlékezések a Barozdára


Váli József 
(művelődési főtanácsos, a hetvenes–nyolcvanas években a Hargita napilap munkatársa)

 

Nyilván akkor egy olyan rendszerben éltünk, hogy fel sem tudtuk fogni azt a bátorságot, ami kellett ahhoz az egész zenei mozgalomhoz. Mindenesetre lelkesen fogadtuk Simó Jóskáék vállalkozását a Barozda, aztán a Kájoni Együttes alapításában. Így utólag végignézve az akkori cikkeimet, azt kell mondanom, egy nagyon jó, minőségi zenei mozgalom alakult ki Csíkszeredában, hogy úgy mondjam, nagyformátumú zenei élet, a képzőművészet és az irodalmi élet mellett. Gondolok a Kiss Júlia vezette Villanella, meg a Nagy Csaba vezette Concertino kamarazenekarra is. Úgy látszik, hogy akkor a zenetanárok, valami ellenében, hiszen ez is benne van(!), vállalták ezt az iskolán kívüli tevékenységet. Nem beszélve arról, hogy Bokor Imre, Erdély egyik legkiválóbb prímása volt akkor és nyilván, hogy ezek a tehetségek valahogy ki akarták fejezni magukat, az összes megszorítások ellenére.

   Egy olyan kulturális vezetés volt akkor a megyében, amely ezt nemcsak hogy megtűrte, hanem a háttérből segítette is. Kellett ez is, bár hatalmas anyagi áldozatot hoztak ők maguk személyesen. Emlékszem, Simó Jóskáék ott laktak a Rövid utca elején egy albérletben, a hangszereket a saját költségükön készíttették valahol. De hát mindkét együttes (a Barozda és a Kájoni) jól működött. Ez az egész táncház és a régizene mozgalom (Babrik József-i hagyomány) azokban az években az egész Erdélyre jellemző volt. Az is az akkori kulturális vezetésnek tudható be, hogy itt Csíkszeredában szervezték meg 1980-ban az első Régizene Fesztivált, mert valószínű itt találtak kedvező fogadtatásra. Akkor más típusú fesztiválok voltak – kevés, 5–6 együttessel és témák szerinti zenei repertoárral. Ez természetesen más felkészülést jelentett, mint a mostani, 1990-től errefelé. Én sokat gondolkoztam azon, hogy nem ártana visszamenni a régi módszerre, mert az, a hajdani, kutatómunkát is jelentett. Viszont ezt akkor meg lehetett tenni pénz nélkül, de ma már mindenki egy ilyen munkáért pénzt kér. Akkor ezt a munkát, elhivatottság-tudatból, szenvedélyből végezték. Remélem, hogy az egykori jelzéseket, amelyek visszaszólnak az időből, a mostani zenetanárok folytatják majd és kialakul ismét egy igényes zenei élet a Művészeti Líceum körül.

   Újságíróként nem tapasztaltam semmiféle nyomást. Legalábbis nem volt egyetlen írásom, ami nem jelent meg, úgy ahogyan írtam, főszerkesztői beavatkozás nélkül. Talán, mert valóban mindenki örömmel fogadta az ő jelenlétüket ezen a vidéken. Akkor viszont, mikor beszüntették a fesztivált és már részleteiben beharangozta az újság, akkor semmit nem írtunk arról, hogy miért nem engedik. Azt nem is mondták meg, hogy miért marad el, de tudtuk, hogy bukaresti utasításra történt. Hogy zavarta a rendszert világos volt, mert a régizene egyházi zene [is] volt, Kájoni János Csíksomlyón élt és működött, ezért sokakat vonzott ide a régizene.

   Azt viszont nem tudtam megérteni, hogy miért kellett úgy szétszóródni a világban. Lehet, hogy volt egy nyomás, egy feszültség, amit már nem bírtak elviselni, erről soha nem beszéltek. Nem azok az emberek voltak, akik panaszkodtak: dolgoztak, majd vették a kalapjukat és távoztak.