A Barozda együttes honlapja

Visszaemlékezések a Barozdára


Bakó László, Bakó Terézia
(Magyarország, egykor csíkszeredai könyvtárosok)

 

25 év távlatából és közel 1000 km távolságra Csíkszeredától gondolkodtunk, hogy tulajdonképpen mi hatott ránk otthon, ami azután is, az „új” hazában is meghatározó volt magatartásunkra, felfogásunkra, mi adta az erőt ahhoz, hogy elviselhető legyen az a körülmény, amit magunk választottunk. Ahogy felemlegettük meghatározó élményeink sokaságát, egyre gyakrabban jutottunk el arra a következtetésre, hogy maradandó élmény volt az a pezsgő kulturális élet, ami a 70–80-as évek Csíkszeredáját jellemezte. Felejthetetlen élményt nyújtottak az író–olvasó találkozók, könyvbemutatók, amelyeknek egyrészt szervezői, másrészt résztvevői voltunk, s amelyek zsúfolásig megtelt művelődési házakban zajlottak. Az irodalom nem sajátította ki az elsőbbséget, felsorakoztak mögéje a nagyszerű kiállítások, a zenei rendezvények. Igaz, hogy minden kötelezően, a Megéneklünk, Románia rendezvénysorozat jegyében zajlott, de ez nem volt akadálya annak, hogy mindegyik rendezvény a maga sajátosságaival jelenjen meg.

   Időrendiséget felállítva, elsőként a Barozda együttes megalakulását tartjuk számon. Egyik napról a másikra alakult meg, csupa másvidékről Csíkba került zenészekből. Ez az együttes meghatározó volt a város kulturális életében. Tartottak önálló műsorokat, de zenéltek kiállítás megnyitókon is, pl. a nagyhírű Benczédi Sándor szobrászművész kiállításának megnyitóján, a Mikó-várban. Úgy szólt a muzsikájuk és Györfi Erzsike hangja, hogy megállt a lélegzet. Tartottak táncházat, amelynek igazi mozgalma a Kaláka összejövetel volt, műsorait figyelemmel követtük a tévéadásokban. Panek Kati és Könczei Árpi nevét is akkor tanultuk meg. De sorolhatnám tovább Kelemen Laci, Kostyák Alpár, Toró Lajos nevét, akik meghatározói voltak és azok ma is a hagyományos népzenélésnek. Tartottak gyermek táncházat is az egyik iskolában, ahol mi is ott voltunk mindig (amíg csak tartott), az akkor 3–4 éves leányunkkal. Úgy táncolták a kis pöttöm gyermekek a széki négyest, mintha régóta azt táncolnák. Lehet, hogy ezt a zene tette?

   A Barozda együttesnek szerencsére jelent meg hanglemeze is, így módunkban áll nosztalgiából föl-föl tenni, meghallgatni őket. Az Ördögszekér lemeze, a Bodzafa lemeze szintén ezek között szerepel. A hagyományos népzenélés mellett valamennyien gyűjtöttek, gyűjtésükről írtak, előadásokat tartottak. A Barozda tagjainak nevéhez fűződik a Régi Zene Fesztivál megszervezése is. Hangulatában, külsőségében a középkort jelenítették meg a mindig népes érdeklődők előtt.

   S tartott mindez néhány évig. Majd az akkori rendszer szorításában el-elmaradt egy-egy program, egyre ritkábban és szomorúbban szóltak a hangszerek. A sors szétdobálta a zenészeket és a közönségét egyaránt. Bokor Imre és Simó Jóska Svédországba, Erzsike Németországba került, Pávai Magyarországon él, hozzánk hasonlóan. Sokáig nem hallottunk egymásról, aztán egyszer, 1989-ben megtörtént a csoda. Jászberényben. Itt, a Táncház és Zenésztáborban találkoztunk a svédországi csíkiakkal, és természetesen sok-sok ismerőssel, akik – valószínűleg – a zene szeretetén túl azért mentek el Jászberénybe, hogy találkozzanak otthonról érkezett ismerőseikkel. Sikerült is, egy nagyobb társaság jött össze a tábor udvarán, ahol eleinte csak beszélgettünk, dalolgattunk, majd előkerültek a hangszerek, s amint ezt Molnár H. Lajos is megírta könyvének Nehezen megszólaló hegedűink című fejezetében:

   „Olyan muzsika szólt vagy két órán keresztül az együttes székháza előtti teraszon, hogy a tábor területén addig itt-ott felcsendülő zene cincogássá minősült vissza. Imrénknek úgy szólt a hegedű a kezében, mintha az nem egy tárgy, hanem lényének szerves része volna, s a vele együtt muzsikáló társak lelke is belefolyt a szomorú és a vígságban is kesernyés dallamokba”.

   A jászberényi találkozás szomorú búcsúzkodással ért véget, abban a reményben, hogy lesz ereje még a szétszóródott zenészeknek egyszer „összeállni” muzsikálni, hagyományait feleleveníteni.

   Most csupán az a kérdés, hogy Csíkban, Magyarországon vagy éppen Svédországban találkoznak-e.

   Utazásomat az emlékek szárnyán én is befejezem, hallgatom a szépen szóló gyimesi zenét és a táj virágos, meredek oldalaira gondolva teszem le kezemből a tollat.