A Barozda együttes honlapja

Visszaemlékezések a Barozdára


Rangyák József
(grafikus, Csíkszereda)

 

Nemzedéki együttgondolkodás és személyi kapcsolat egyaránt fűzött a Barozdásokhoz. Én városi gyerek voltam, Marosvásárhelyen születtem, ott jártam iskolába. A népzene, néptánc számomra ismeretlen fogalmak voltak. Vidéki osztálytársaim révén nem ismerhettem meg, mert felkerülve városra, igyekeztek elfelejteni azt, amit otthonról hoz(hat)tak volna. Ami pedig városon divatozott, a „nótakultúra” nem érdekelt, számomra teljesen idegen volt a „jó ebédhez szól a nóta” típusú cigányzene és a mai napig idegen maradt. Tehát a nemzedéki együttgondolkodás ilyen összefüggésben összesodort bennünket, azokat, akiknek valami másfajta igényünk volt zenei téren. Ezt az igényt elégítette ki a táncház. Számomra nem divathódolat volt, hanem belső igény és ma is, bár kiöregedtem kissé, szívesen eljárok táncolni és szeretettel hallgatom a tiszta népi muzsikát. A régizene ismertebb volt számomra. A marosvásárhelyi Művészeti Líceumban a klasszikus zenére neveltek, kötelező volt a vasárnapi hangversenymatinékra járni. Népzenei nevelés viszont nem volt.

   A Barozdásokat igazából Csíkszeredában ismertem meg, amikor 1977-ben, érettségi után idekerültem. Korábban Bokor Imrével tudtunk egymásról a középiskolából (három évvel járt fölöttem), és Pávai Pistával találkoztunk talán két alkalommal.

   Az Hargita Művészete Kisipari Szövetkezet kerámia részlegére kerültem, aminek volt valami halovány köze a népi kultúrához. Pontosan a táncház és a munkahelyem hatására kezdtem behatóbban foglalkozni a néprajzzal. Ez is egyfajta belső indíttatás volt, de a külső körülmények szerencsésen rájátszottak a belső igényekre.

   Visszagondolva, talán megkérdezhetné bárki, hogy volt-e valami rendszerellenesség a táncházjelenségben, hiszen egy réteget mozgatott meg. Nos, úgy vélem volt benne valami lázadás, de nem ez volt a mozgatóerő. Különösebb nyomást, mint ugyanazt ami ránehezedett mindenre, ami bennünket érdekelt, nem éreztünk. Legalábbis, amivel én szerettem volna foglalkozni, az mind (el)­nyomás alatt volt.

   Ha csak lehetett, segítettük egymást. A Kájoni emlékévben (1979) óriási Kájoni képet festettem baráti alapon, ami a várudvar falára került a koncert idején. A Barozda nagylemezre én készítettem a borító grafikáját. Egy román névvel együtt jelent meg a nevem, természetesen mint második helyen álló társtervező, feltehetően azért, mert hivatalosan csak így lehetett „elsütni”.

   Az, hogy elmentek az országból nem szemrehányást, hanem hiányérzetet szült. Nem tisztem mások nevében beszélni: magam úgy éreztem, hosszú távon ez csak jó lehet mindannyiunknak. Nem tévedtem, hiszen itthonról aligha végezhették volna azt a közszolgálatot, amit így végeznek, s emellett ma is jó barátok vagyunk.